#59

Tompa hideg fény ragyogta körül az árnyakat, halk pittyegés, és fertőtlenítő szag. A csuklómon egy műanyag szalag, a fejem kótyagos és egy cső lóg a kézfejemből. Gyenge vagyok és baromira fáj az oldalam. Az ágy mellett a széken ismerős sziluett. A feje lehajtva az arca a tenyerébe temetve, ahogy könyököl a térdein.

• Hol vagyok? – nyöszörögtem. Felkapta a fejét és az ágyhoz szökkent. A kezem az óriási tenyerébe fogta puhán és finoman. Könny csillant a szemzugában.
• Kórházban. – válaszolt kurtán.
• Mi történt?
• Bekaptál egy golyót, behoztunk, megoperáltak, de felépülsz, nem ért fontos szervet.
• Nyoma marad?
• Szerintem igen.
• Remek, egy harci seb. – elmosolyodott és az ajkaihoz emelte a kezem, ahogy megmozdultam az oldalamba hasított a fájdalom, felszisszentem. – Bocsi, bocsi, bocsi! – szabadkozott. – Hívom Szergejt és a nővért, hogy hozzon fájdalomcsillapítót. Megmarkoltam a kezét, hogy ne tudjon elrohanni.
• Hány órát aludtam?
• Három napot.
• Három napot? – kérdeztem bágyadtan.
• Ahogy elestél csúnyán beütötted a fejed is, de mindened megvizsgálták, nincsen baj, csak egy kis agyrázkódás.
• És te azóta itt vagy? – a kézfejem simogatta a tű mellett puhán, finoman, nem nézett rám, majd szusszant egyet.
• Igen. Itt akartam lenni, mikor felébredsz. – Elmosolyodtam, felsandított rám.
• Szergej?
• Kicsit kivan a háta, lement cigizni, hogy kinyújtózzon.
• Ő is végig itt volt?
• Persze, üvöltözött az orvosokkal, megkente pénzzel a nővéreket, kiharcolta neked a saját szobát.
• Tehát önmagát adta.
• Nagyon aggódott és nem kizárt, hogy engem ki fog herélni, ha nem szólok neki, hogy ébren vagy!
• Abban biztos lehetsz! – szólalt meg az ajtóban. – Hogy érzed magad kicsim?
• Úgy tűnik megmaradok, de kurvára fáj.
• Oleg, hívd ide a dokit!
• Megyek főnök. – finoman visszatette a kezem az ágyra. Szergejjel összenéztek, majd ő maga alá húzott egy széket és felkönyökölt az ágy szélére.
• Emlékszel valamire?
• Megérkeztem a Borgia hátsó udvarához. Megálltam a kocsival az utcán, mert az udvarban már nem volt hely. Kiszálltam, majd egy puffanás, a fájdalom, és utána semmi. Ki lőtt rám? – ebben a pillanatban lépett be a doki, mögötte egy nővérrel.

Átestünk a rutinon, megnézte az eredményeim, örült, hogy ébren vagyok, mert a műtét utáni ébresztés óta altattak. Felírt némi fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt és még fogalmam sincs hogy mit. Kértem tőle pár percet, mielőtt újra kiütnek a gyógyszerek. Szergejre pillantott, ő bólintott, így elhagyták a kórtermet.

• Szóval?
• Nem tudjuk, de valaki őt is eltalálta.
• Honnan veszed?
• Találtunk némi vért.
• És azóta sincs meg?
• Nincs, pedig minden kórházban van emberünk, de vagy meghalt, vagy van egy jó állatorvosa.
• Remek.
• Az. Viszont kibaszott dühös vagyok rád! Hogy a fenébe jutott az az eszedbe, hogy egyedül gyere?
• A srácok kellettek a kúriába. Nagykislány vagyok.
• Egy idióta vagy!
• Lehet. Viszont most már kurvára fáj, úgyhogy jöhetne az a cucc. – megnyomta a csengőt, fél percen belül megjelent újra a nővérke. Félálomban még elgügyögtem – Aludjátok ki magatokat, rendben va…

A következő néhány napban Szergej és Oleg váltották egymást. Szergej a nappalokat töltötte velem, Oleg az éjszakákat és még ki tudja kik a folyosókon, bejáratoknál. Laura minden nap bejött, a lányok is váltásban jöttek, mindenki hozott valamit, virágot, macikat, lapokat, lufikat. Mire végre eljutottunk oda, hogy a doki hazaengedjen már úgy nézett ki a kórtermem, mint egy rossz ajándékbolt.

A kórház előtti felhajtón egy ormótlanul nagy terepjáró várt ránk.

• Ez egy tank. – Szergej elnevette magát.
• Lehet, de ez az új kocsid.
• Mennyi lesz a súlyadóm?
• Egy vagyon, de majd én kifizetem, mielőtt csődbe nem mész.
• Köszi.
• Be tudsz szállni, vagy segítsek?
• Jól vagyok!
• Tudom, hogy jól vagy, de ettől függetlenül…
• Menni fog. – Összeszorított fogakkal, de egy pisszenés nélkül másztam be a hátsóülésre. Laura könnyedén huppant be mellém és csatolta be az övem. Oleg a volánnál Szergej mellette. Megálltuk a kórház kapujában, hogy magunk elé engedjünk egy motorost és egy hasonlóan ormótlan autót, mögöttünk kettő és még egy motoros. Előre nyúltam, hogy megfogjam Szergej vállát. Majd halkan a füléhez duruzsoltam. – Te vagy ekkora szarban, vagy ez nekem szól?
• Neked kincsem. A szájához húzta a kezem és finom puszit nyomott a kézfejemre. – Elhajtottunk a lehajtó mellett, ami a kúriába vezetett volna. – A villába megyünk. – szólalt meg.
• Miért megyünk a villába?
• Mert az egyszerűbben védhető, mint a kúria.
• Gondolod, hogy az a megoldás, hogy bezársz a vártoronyba?
• Csak, amíg helyre nem jössz.
• De én jól vagyok! Dolgozni akarok!
• Arról szó sem lehet! Ne, ne húzd fel magad! Megbeszéltem a dokival és még egy hét ágynyugalmat írt elő.
• Remek ágyaim vannak a Kúriában.
• Tudom, de nyugodtabb leszek, ha otthon tudlak és nekem se ártana egy kicsit a munkával foglalkoznom.
• Jó, még egy hét fogság belefér.
• Köszönöm!
• Szívesen. – sziszegtem.
• És természetesen Laura veled marad.
• Az kizárt! Valakinek vinnie kell az ügyeket! Egyébként miért nem költözöl te be a Kúriába? Akkor neki is csaphatod a szelet! – a tükörben láttam, hogy átgondolja, majd egy határozott választ kaptam:
• Nem! Inkább lemondok a bájos asszisztensed társaságáról, vagy magam fuvarozom át, de most nem tűrök ellentmondást.
• Rendben. – Laurához hajoltam és a fülébe súgtam – Neked jó az ingázás, vagy inkább maradnál? – A fülemhez hajolt.
• Ez így nekem tökéletes, nem akarom, hogy elússzanak a dolgok a kúriában.
• Helyes! Köszönöm.

A régi szobám ragyogóan kitakarítva a kedvenc holmijaim a szekrényben, a kórházi cuccaim már mosásban, az ebédet főzte az egyik séf a Borgiából. Laura leragasztotta a kötésem, hogy le tudjak zuhanyozni és ki tudjam mosni a hajamból a kórház szagot. Miután belebújtam a pizsamámba már ágyba is parancsolt, és bármilyen nehezemre is esett engedelmeskedtem.