A Borgia bárjában kisebb tömeg verődött össze, volt aki türelmesen, mások idegesen toporogva várták, hogy végre leülhessenek. Meglepett a dolog, az ebédidő általában lazább, az esték erősebbek. Vajon miért akar ma mindenki itt ebédelni? Egy biztos, sehol egy ismerős arc a tömegben. Megálltam a foglaló könyves állványnál, a hosztesz kislány unottan nézett fel rám miközben magára erőltetett egy mosolyt. Vajon mióta lehet itt? Legutóbb még nem láttam.
- Miben segíthetek? – kérdezte fásult hangon.
- Ebédelnénk.
- Sajnos minden asztalunk foglalt. – válaszolta gunyorosan, miután végigfuttatta rajtunk a tekintetét. Lehet a farmer, tornacipő, póló kombináció nem győzte meg eléggé, hogy itt a helyünk.
- Kétlem. – válaszoltam pimaszul.
- Van egy gyorsétterem két sarokkal feljebb. – válaszolt pimaszul.
- Igen, emlékszem, elhajtottunk mellette. – kis csend támadt – Ja, hogy ez egy utalás volt, hogy nem szolgálnak ki?
- Igen, ez egy utalás volt. – aljas mosoly ragyogott az arcán. Átnéztem a válla felett és láttam, hogy Igor észrevett, sebes léptekkel közeledett felénk.
- Üdvözlöm kisasszony! Öröm önt újra látni, azonnal az asztalához vezetem.
- Drága Igor. Köszönöm!
- Remélem nem kellett sokat várniuk, elnézést, de őrültek háza van, mióta a séf elkészítette az új menüt boldog boldogtalan ide jár.
- Ne butáskodjon, egészen kellemesen elcsevegtünk az új csecsebecsével. – a lány arca vörös lett a dühtől. Közel hajoltam hozzá és halkra vettem a szavaim – Lehet, hogy beszoptad magad ide, de én foglak páros lábbal kirúgatni, te szakadt ócska kis picsa. És most mosolyogj. – rácsaptam egyet a seggére és követtem Igort és a többieket.
- Ki volt ez a nő Madame? – kérdezte Laura.
- A következő volt alkalmazott. Igor, lenne még egy perce?
- Persze kisasszony!
- Engem is érdekelne, hogy ki az a fúria az ajtóban?
- Azt hiszem Dimitrij taposta ki neki az állást, ha megengedi, hogy egészen őszinte legyek, nem értem, hogy Szergej úr hogy engedheti meg, hogy egy ilyen trampli köszöntse a vendégeket.
- Beszélek a fejével.
- Hálás lennék kisasszony! Küldöm a pincérjüket!
- Köszönjük.
- Ha bármi kérésük lenne.
- Úgy látom van így is elég dolga, mi megleszünk. – egy pillanatra meglazultak a ráncok a homlokán, hogy legalább velünk nem kell bajlódnia, majd tovább robogott tőle szokatlan módon.
- Mehettünk volna valami nyugisabb helyre. – szólalt meg Iván.
- A városban itt a legjobb a kaja, és egyébként is Laurának meg kell ismernie a helyeket, ahová járok.
- Értem Madame.
- Csak, hogy jó napod legyen, választhatsz desszertet is!
- Az étlapról? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.
- Te malac…
Az ebéd kedélyesen telt, az új menü valóban megmagyarázta a tömeget, ami azért legyünk őszinték kifejezetten zavart, hiszen csendesebb környezetre vágytam. Úgy tűnik, már a giccs sem képes távol tartani a nyárspolgárokat. Miután Iván elmajszolta a desszertjét és lenyeltem az utolsó korty kávét összecihelődtünk. Távozóban már tudomást sem vettünk a lánykáról. A kúriába menet megálltunk az üzletnél, hogy elhozzuk a holmikat, amin még igazítani kellett egy kicsit. Laura ragyogott, elmondhatatlanul boldognak tűnt, nem is lépett, szökellt, helyenként, mintha lebegett volna. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű boldoggá tenni.
A házba visszaérve már kitakarították a szobáját és átvitték azt a csekély mennyiségű holmit, amit a magáénak tudhatott. Magára hagytam, hogy nyugodtan be tudjon rendezkedni. Elvágódtam az ágyamon és néhány percnyi plafon bámulás után rájöttem, hogy beszélnem kell Szergejjel.
Georgie: Helló Drágám! Át tudsz ma jönni egy fél órára?
Szergej: Nagyon zanzás a napom, nem ígérem, de megpróbállak bepréselni, de lehet, hogy csak éjszaka érek oda.
Georgie: Nem baj, ébren leszek.
Szergej: Írok, ha indultam.
Georgie: Juhhú!
Azt hiszem jobb lesz ez személyesen. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mi az, amit rá akarok bízni Laurára, a ruháimon kívül. Elmosolyodtam a gondolattól.