Tomi bukkant fel mögöttem, félrevont, majd némi rémülettel a szemében megkért, hogy akit most bemutat ne utasítsam el, mert az később komoly problémák forrása lehet. Láttam, hogy mennyire komoly a rettegése, így nem gáncsoskodtam. Miután megpillantottam az illetőt egyébként sem tettem volna. Magas volt, ragyogó kék szemek, szenvtelen arc, egyenes száj, rá szabott öltöny és cipő.
- Madame. – majd ráhajolt a kézfejemre.
- Örvendek. Mivel állhatok a szolgálatára ma este?
- Lenne kedve meginni velem egy italt?
- Természetesen. A szalonban, vagy egy csendesebb helyen?
- Ahogy önnek megfelel.
- Kérem kövessen.
- Szabad? – a karját nyújtotta, belekaroltam. Igyekeztem nem tudomást venni a feszült pillantásokról, miközben az emeletre tartottunk.
- Kérem, foglaljon helyet, mit tölthetek?
- Vörösbort, ha van.
- Természetesen. Nézze el, ha száraz és egy cseppet fanyar, de kedvelem ezt a pincészetet.
- Szeretem, a fanyar borokat.
- Úgy tűnik, hogy sokan tartanak öntől. – vágtam bele azonnal a közepébe.
- Ne higgyen a látszatnak, békés ember vagyok.
- Nem szokásom mások benyomására hagyatkozni.
- Helyes.
- Parancsoljon.
- Köszönöm. Zavarja, ha rágyújtok?
- Dehogy, csak tessék.
- Megkínálhatom?
- Köszönöm. – miután meggyújtotta a cigarettám kényelmesen elhelyezkedtem mellette a kanapén tartva némi távolságot felé fordultam. – Nem akarok tolakodni, de szeretem, ha tudom, hogy ki a vendégem.
- A hírem gondolom már megelőzött.
- Ön az egyik klubtagunk, akinek nem mondunk nemet. – megengedett magának egy fél mosolyt.
- Mondhatjuk így is. – a cigaretta tárcát és a gyújtót a dohányzó asztalra tette. – Kevesen mondanak nekem nemet.
- Nem fárasztó ez egy idő után? – Hátra dőlt, elmerengett.
- Ezt a kérdést még soha senki sem tette fel nekem.
- Talán, mert nem volt elég bátorságuk hozzá. Tekintélyt parancsoló az antréja.
- Fogalmazhatunk így is.
- Ön hogyan fogalmazna.
- Valaki valamikor azt mondta, hogy az emberek a félelemtől lesznek hűségesek, nem a szeretettől.
- Szereti, ha félnek öntől?
- Igen. Szeretem.
- Ezt várja el tőlem is?
- Nem hiszem, hogy ön az a típus lenne. Egy megfélemlíthető nő nem vezet egy ekkora házat. Bevallom őszintén, a kíváncsiság hozott ma ide. Néhány üzletfelem említette, hogy új tulajdonosa lett a kúriának, amit már egy ideje tudtam, hogy be fog következni, de arra nem számítottam, hogy Szergej átengedi a húgának.
- Ismeri a bátyámat?
- Néhány éve, futólag. Sok dologban hasonlítunk a testvére és én.
- Éspedig?
- Megelőz a hírünk.
- Jobban kedvelem a saját benyomásokat, mint már említettem. – elnyomtam a cigarettám.
- Volna kedve táncolni? – szegezte nekem a meglepő kérdést.
- Természetesen. Milyen zenéhez lenne kedve.
- Eltekintek a zenétől. – felállt, felém nyújtotta a kezét, majd gyengéden felsegített. Egészen közel lépett a kezét a derekamra illesztette, majd felvettük a pozíciót. Tökéletes ütemben vezetett, amin magam is mélységesen meglepődtem, de igyekeztem alkalmazkodni, és hagyni hogy vezessen. – Engedje el magát, hagyja, hogy vezessem, tudom, nehéz, de néha… – Elmosolyodtam és a szemébe néztem. – Helyes, ezt már szeretem. – néhány perccel később, miután körbesasszéztuk a fél szobát, és egyszer sem akart az ágyra dönteni elengedte a derekam és hátra lépett egyet. Kezet csókolt. – Köszönöm a táncot hölgyem.
- Uram. – válaszoltam, miközben esetlenül próbáltam pukedlizni. Visszaültünk a szófára.
- A táncot még gyakorolnunk kell.
- Berozsdásodtam.
- Dehogy, csak eddig nem táncolt jó partnerrel.
- Lehetséges. – az órájára pillantott.
- Ideje indulnom. Köszönöm a kellemes estét.
- Kikísérem.
- Ne fáradjon, tudom az utat. – egy újabb kézcsók, majd nagy sebbel-lobbal távozott.
Úgy ültem a szófán, mint egy rakás szerencsétlenség. Ez meg mi a fene volt? Ki a fene ez a pasas? Felemeltem a házi telefont és leszóltam, hogy valaki küldje fel Tomit. Hátra dőltem és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy az ajtó nyelve kattant, sebes léptek a parkettán, majd egy irdatlanul nagy pofon csattant az arcomon, és mire a szemeim kinyitottam erős kezek markolták a torkomat.
- Mi a picsát képzelsz magadról te kibaszott kurva! Szétosztogatod a kurváidnak, amit neked vettem! – éreztem a vér ízét a szám sarkában. – Mással kúratod magad? Megdöglesz ribanc!
Az ujjaim a kézfejébe vájtam, de már nem volt elég erőm, hogy lelökjem magamról, az oxigén elfogyott, elájultam. Mire magamhoz tértem, Laura hajolt fölém, borogatás volt a kezében, a vért próbálta letörölni az arcomról.
- Magához tért! – sikoltott fel.
- Mi történt?
- Megtámadták. – a torkomhoz nyúltam, elképesztően fájt.
- Ki…
- Maradjon fekve, már biztonságban van!
- Jól vagyok. – ismételgettem. – Inkább segíts! – Segített felülni, a fejem még kótyagos volt. – Itt meg mi a fene történt? Mi ez a kupleráj?
- Tomi nehezen tudta letépni önről a támadóját.
- A Rózsa Lovag? – mondtam rekedten.
- Igen.
- Most hol van?
- Az alagsorba vitték.
- Meddig voltam eszméletlen?
- Negyed órát, 20 percet. – felálltam és megszédültem. – Mondtam, hogy maradjon a fenekén.
- Nem, jól vagyok.
- Üljön le, szólok valakinek!
- Olegnek.
- Oleg nincs itt Madame.
- Ja, tényleg. Ne szólj senkinek. Lemegyünk.
- Így nem láthatják a …
- Nem is fognak. Le kellene támogatnod.
Az ajtóhoz mentem, ami a falban volt. Laura támogatott a szűk folyosókon. Mire az alagsorba értünk kitisztult a fejem.
- Madame! Mondtam, hogy ne hagyd felkelni! – ripakodott rá Laurára.
- Nem az ő hibája. Hol van?
- Madame!
- Azt kérdeztem, hogy hol van!
- Jöjjön utánam. – Tégla folyosó, majd egy nehéz vasalt acél ajtó. A helyiség valaha raktár lehetett, most egészen másra használták. A földhöz volt csavarozva egy szék, a Rozsa Lovag hozzá volt szíjazva.
- Milyen eredeti, ő erre gerjed. – a feje előre hanyatlott.
- Ki kellett ütnünk, nagyon rúgkapált.
- Locsoljátok fel!
- Madame, majd mi ezt elintézzük!
- Azt mondtam, hogy locsoljátok fel.
- Madame, nincs jól! – gyilkos pillantást vetettem rá – Rendben.
- Szergej vagy Oleg tud már róla?
- Mindketten.
- Mikorra érnek ide?
- Oleg hajnalban, Szergej még az éjjel.
- Akkor nincs sok időm?
- Mire?
- Hogy elcsevegjek vele!
- Mit akar csinálni?
- Ébreszd fel és utána leléphetsz!
- Ma…
- Tedd amit mondtam!