A futárok szinte egymásnak adták a kilincset, persze, ha eljutottak volna a kilincsig és nem akadnak fent a marcona férfiak hálójában, akik 9 óra körül már röhögve irkálták alá különböző neveken az átvételi íveket, vagy rajzolták be a nevüket a különböző szerkentyűbe. Épp azon morfondíroztak, hogy láncba állnak és úgy adogatják egymásnak a kapott holmikat, mikor a kávémmal a bejárathoz értem. Egy kisebb halom gyűlt össze mellettük, a kérdő pillantásomat azonnal, szinte kórusban megválaszolták: Nem, nem vadásztuk le a Mikulást. Elmosolyodtam és a könyvtárba mentem, mögöttem Iván egyensúlyozott a dobozokkal.
- Tedd csak az aszt…
- Oda már nem fér Madame, ha csak nem az íróasztalra.
- Mi a fene folyik itt?
- Reggel óta jönnek, azt gondoltuk ön rendelte.
- Pedig nem. Tedd le, ahová csak tudod, akár a földre is.
- Ott jó lesz?
- Igen.
- A futárok mondtak valamit?
- Csak, hogy expressz ki kellett hozniuk, kövér borravalót kaptak.
- Kérem a késed! – és már ki is csúszott a penge a rugós bicskából, megfogta a pengéjét és felém nyújtotta. – Köszönöm. Feladó sehol. Hm…
- Nem lehet, hogy Szergej, vagy Oleg?
- Nem hiszem. Egyikükre sem jellemző. – mondtam, miközben végighasítottam a dobozokon a ragasztást.
- Szeretné, hogy én nyissam ki inkább őket? Hátha…
- Kétlem, hogy valaki pokolgépet küldene nekem, ha mégis, akkor örülök, hogy megismertelek! – vigyorogtam rá. Elmosolyodott.
- Segítek kivenni.
Miközben én bontogattam, ő egy halomba hordta a feleslegessé vált csomagoló anyagot, és pakolta elém az újabb és újabb csomagokat. Még egy karácsony sem ennyire bizarr, mint ez a délelőtt, állapítottam meg magamban. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, parfümök, édesség, ruhák, két-három bunda, rengeteg fehérnemű, fűzők, harisnyák, tömérdek táska és cipő, felnőtt játékok, maszkok, és egy gyönyörűen megmunkált lovaglópálca. Majd jöttek az ékszerek, órák, egy egész vagyon. A szobát beborították a dobozokban a kapott holmik. Iván egyre értetlenebbül állt:
- Ki az az őrölt, aki ennyi pénzt áldoz egy kurvára? – amint elhagyták a szavak a száját érezte, hogy ezt nem így kellett volna. – Elnézést Madame, nem így gondoltam! – Felpillantottam rá és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsen a padlóról. Igyekezett nagyon finoman felemelni.
- Köszönöm. Nos, hogy válaszoljak a kérdésedre, a Rózsa Lovagra tippelnék és maradjon köztünk, egy kurva nem sértődik meg azon, ha így is nevezik. – egészen elakadt a lélegzete. – Persze jobban szeretjük, ha nevünkön szólítanak, mint a feleségeiket, és csak a hátunk mögött neveznek kurvának, pont mint a feleségüket. Úgyhogy, ha lehet mellőzzük a szakmai megszólítást!
- Igen Madame, elnézést kérek.
- Szerinted mit kezdjünk ezzel a rengeteg kacattal?
- Fogalmam sincs.
- Szónoki kérdés volt. Mennyi az idő?
- 7 óra múlt.
- Akkor ideje készülődnöm, kérlek szólj Laurának, hogy rendezze össze a holmikat, ő érteni fogja, ha érkezik még valami, akkor bontsátok ki és tegyétek a többi közé!
- Rendben Madame.
- Még valami, a lovagló pálcát vigye fel valaki a szobámba.
- Melyikbe Madame?
- A “dolgozó” szobámba. – mutatva az idéző jeleket.
- Intézem.
- 8-kor kezdünk, mint mindig. Mindenki legyen a helyén.
- Természetesen.
Mire visszaértem a könyvtárba minden katonás rendben volt, Laura egy zseni, az ujjaim végigfuttattam a finom kelmén, majd meghallottam Iván lépteit, újabb dobozokat cipelt. Épp derekasan szentségelt, mikor meglátta, hogy a szobában vagyok. “Ennek sosem lesz vége?” tette fel a kérdést. Rámosolyogtam, megérintettem a karját, majd kiléptem a folyosóra. A hölgyek kopácsoltak a szalon felé. Mindenki elfoglalta a szokott helyét, és megmerevedett, mint egy festmény. Az ajtók pontban nyolckor kitárultak és a szokásos korán érkezők beözönlöttek, mint egy begyakorolt színdarab. Épp a szokásos köröm végére értem, mikor megpillantottam a Rózsa Lovagot. A pillantása csalódott volt.
- Madame, ön káprázatos, mint mindig, de úgy látom, hogy nem tetszettek az ajándékaim.
- Oh, tehát te akadályoztad, hogy ma bárki hozzájusson a holmijához.
- Ezt nem értem.
- Szerintem a város összes futára a ház és az épp aktuális üzlet között ingázott.
- Lehetséges.
- Biztos vagyok benne.
- Ma felkísérhetlek a szobádba?
- Nem. – mondtam szenvtelenül.
- De miért nem? – kérdezett vissza makacs arccal.
- Nem hiszem, hogy ezt a kérdést meg kell válaszolnom. Örültem.
Ezzel sarkon fordultam és a privát terembe mentem, ahová neki nem volt bejárása. Az egyik biztonsági néhány perccel később félrevont, hogy megkérdezze, hogy mi tévők legyenek a Rózsa Lovaggal, mert lecövekelt az ajtó előtt és hiába kérték szépen nem hajlandó visszatérni a szalonba. Maradjon, és álldogáljon, még kedve tartja. A játék lassú volt, kis tétek cseréltek csak gazdát, a szivarfüst lassan ködbe borította a helyiséget. Mint egy bűn barlang. Fél 3 körül járt az idő, mikor az utolsó parti lecsengett, nagyjából mindenki a pénzénél maradt, de ideje volt nyugovóra térniük, így egy-egy kézcsók kíséretében megköszönték az estét és távoztak. A Rózsa Lovag még mindig az ajtóban állt, mint egy megingathatatlan Gránit tömb. Ügyet sem vetettem rá, miközben elsétáltam mellette. Makacskodott még néhány percig, majd hagyta, hogy a biztonságiak őt is kikísérjék az autójáig.
- Kitartó egy majom. – szólalt meg Iván a könyvtár ajtajában.
- A csomagokra gondolsz?
- Nem, nem arra a hegynyi vacakra, ami még érkezett, a kis magán műsorára az ajtó előtt.
- Ilyen, mikor a méregzsák minden dühe ellenére meghajlik a kurva kezei között.
- Nem tart attól, hogy ettől csak még dühösebb lesz?
- Tudom, hogy az lesz.
- És, ha esetleg kezet emel önre?
- Akkor elássátok valahol.
- Ez is egy opció, de…
- Csak bolondozom, természetesen nem teszünk kárt benne. Ideje lenne egy kicsit pihenni, nem gondolod?
- De Madame, hosszú nap volt. Jó éjt.
- Jó éjt.