Kacifántos

Nyomdafesték

Az étkezőasztalnál ülök, és türelmesen hallgatom a panaszáradatot, ami már lassan két órája ömlik ki belőle kisebb-nagyobb nyomással. Egy ideje már csak az ismétlődésre figyelek, ami a monológot uralja. Minden második mondatban megemlíti a nevét. A mellettem ülő sorstársam sokkal jobban veszi az akadályokat, ő beleáll a történetbe és azt teszi, amit egy barátnőnek tennie kell, egyet ért, bólogat, egy picit talán még uszít is, de odafigyel a lélektani határra. Csendben ülök, közben elnyammogok egy szelet pizzát, kérek egy csésze kávét, majd még egy pohár bort. Lassan el kellene indulnom, mert másnap munka, és a világ végéről még haza kell jutnom, de a fenekem még mindig a széken pihen. Közben felidézem magamban a korábbi panaszokat és egyre kevésbé férnek össze a dolgok, csak racionalizálok és rendezem a mondandóm. Olyan hosszan sikerül mérlegelnem, hogy a hallgatásom már szinte hangosabb, mint a beszélgetés maga. A fürkész tekintetére leszek figyelmes. Látom a szemében, hogy visszaigazolást, megerősítést vár, hogy igen, itt és most ő a szerencsétlen áldozat, akit a férje folyamatosan azzal zaklat, hogy teljesítse házastársi kötelességeit. Valahol értem a kiborulását, de helyenként jogtalannak érzem annak minőségét.  
Sétáljunk vissza néhány évet az időben, mikor a kapcsolatuk szárba szökkent, s a boldogságuk, már szinte gyomorforgató volt. Akármikor beszéltünk épp kikászálódott, vagy bemászni készült az ágyukba, tele volt élményekkel, ingerekkel, gyönyörű gyönyörökkel. Haladtak előre, ahogy a nagy könyvben meg van írva és mondhatni ugyanezzel a tempóval távolodtak egymástól. Majd meglett életük legszebb ajándéka, egy gyönyörű, okos, imádni való gyermek, akit példás szeretettel nevelgetnek. Ez még akár jó is lehetne, de már-már természetes hordalékként falat emelt köztük. Hiszen van mire hivatkozni… Szültem egy gyereket! Az empátia az egyik hiányzó tulajdonságom, így egyszerűen felmerül bennem az igen, és? kérdés. Ebben a pillanatban a gyerekből vastag paplan lesz, amivel jó alaposan lehet takaródzni, miközben élete párja kivert kutyaként szűköl a lyuk mellett, hogy valami csoda folytán bebocsátást nyerjen. A minőséget a kényszer váltotta fel, és legyünk őszinték ez senkinek sem kielégítő. Ránézek a pasira és összeszorul a szívem, még egy szerencsétlen flótás, aki nem azt kapta, amire befizetett.  
Magamba fullasztom a megtervezett mondandóm, veszek egy mély levegőt, megköszönöm az estét, veszem a kabátom és hazamegyek. Elmélázom a hallottakon, a kétségbeesett monológon, hogy a bajtársak megveregessék a vállát, hogy igen, neked van igazad és a pasid egy szemétláda, mert szeretne egy kis törődést, de te egy hős amazon anyuka vagy, és csak így tovább! Önkénytelenül elmosolyodom. Ha nem lennének ilyen nők, akkor nekem sem lennének szeretőim…