Kacifántos

Lebegés

A napok oly nemes egyszerűséggel követik egymást, mint a rossz ízű színes rágógumi golyók a csomagolásban. Mikor megtanulsz szabályosan lélegezni, hogy fennmaradhass a víz tetején a strandon, miközben mindenki két lábbal áll a medence alján, mert szüksége van a stabilitásra, mert ettől érzi jól magát. Nem megy mélyebbre, mint ahogy a lába leér, miközben te besodródsz a mély vízbe, mert nem érdekel, hogy leér a lábad vagy sem. Lebegsz, lehunyt narancssárágban pompázó szemhéjakkal és a füledben zúgó vízben érzékelt tompa torz hangokkal. A nap süti az arcod, miközben lágyan ringatózol az emberek által keltett hullámokon. Megszűnik a zaj, a fény és csak a ringatózás marad, a sugarak melege a bőrödön. Megnyugszik minden, mert a lélegzeted mély és szabályos, elcsitul az elme, elcsitul minden. Lebegsz. Örökre így maradnál, ha tehetnéd, de nem lehet. Lemegy a nap, és el kell indulnod a tömeggel, mert nem maradhatsz a víz tetején. Jön egy hétfő, egy kedd, egy csütörtök, ruhát húzol, megfésülöd a hajad és felveszed a megfelelő mosolyt, csak a szemed árul el, hogy semmi kedved itt lenni, ugyanazt a blődséget végighallgatni, átnézni a hatalmi játékok és az intrika felett, bosszankodni a villamoson, a héven, a trolin, hogy meghaladja mások képességét, hogy közösségben közlekedjen. Unod a hétköznapi rutint, hogy mindig minden ugyanaz, hogy hiába húzol ma zöldet nem változik semmi, mert ahhoz sokkal nagyobb dolgok kellenének, mint egy zöld ruha. Hazaérsz leveszed a cipőd, bekapcsolod a tévéd, nézed a bullshitet, kikapcsolod, olvasol, fogat mosol, alszol. Hallgatod mások eltökélt karattyolásást, hogy ők bizony élnek, megmosolygod, ahogy pozőrködnek, hogy legalább a látszat adott legyen és a színjáték a szokott mederben hömpölyögj tovább, és te ismét csak a felszínén lebegsz, mert akkor újra csend lesz a fejedben…