Kacifántos

Elengedem

Az utolsó közös esténkre készülök. Próbálok nem szétesni idő előtt. Hallgatom, ahogy a konyhában lomhán kattognak a mutatók, egy minimális eltérés van köztük, rém szórakoztató is lehetne, de nem az. Ma nem. Felsikolt a kapucsengő, lenyomom a gombot, hallgatom, ahogy nyílik, majd bezárul. Az ajtóban állok, a kezedben egy üveg bor, az arcodon mosoly. Elszorul a szívem, veszek egy mély lélegzetet és megölellek. A bor a hűtőbe, a hűtött a kezedbe, hogy kibontsd. Csendesen szusszan, az illata zseniális. Poharak a pulton, töltök mindkettőnknek. Hozzám simulsz, a nyakamba szuszogsz, várjuk, hogy elkezdődjön, vagy hogy vége legyen. Eljött az idő, szeretkezni fogunk, mi, akik soha nem tettünk ilyet, de a mai nap más, ma búcsúzva szeretünk, mintha egyikünk halni készülne, pedig nem. Csak elválunk, mert döntenünk kellett és ez tűnt jónak, a sok rossz és rosszabb között. Az orromba szívom az illatod, és igyekszem a mellkasodba bújni, hogy még egyszer ott legyek a kis erődömben, ahol mindig minden pillanat zseniális volt, megismételhetetlen. Szavakat kerestem rá, de nem találtam, valahogy ezt nem lehet a tinta fogságába taszítani, elkapni, megörökíteni, reprodukálni, egyszerűen csak az emlékek íze elevenedett fel bennem, de erre most nincs idő. Most nem a múlt kell, hanem a jelen. Az illatod, a bőröd, a csókod, a sóhajod. Akarlak. Szorosan magadhoz húzol, de most nem úgy, mint máskor. Finom vagy, szabályosan lélegzel, az orrod befúrod a tarkómhoz, mintha magadba akarnál szippantani, mint narkós a kokaint, hogy még egyszer én legyek az édes méreg, ami elpusztít, ha nem hagyod abba. Megfordulok, de nem tudok a szemedbe nézni, hallgatok, és az arcom a mellkasodnak támasztom. Hazug lenne minden szó, s ami igaz, azt elnyelem a könnyeimmel együtt. Erőt veszek magamon, belekortyolok a borba, várom, hogy hasson, hogy megcirógasson, nem engedsz el, de nem is akarsz leigázni, velem vagy, mellettem, a mentsváram, a biztonságos fészkem, a szerelmem, de ezt nem mondhatom, mert az csak még jobban fájna. Neked, nekem, nekünk és mindenki másnak. Nem akarom, hogy elengedj, de mégis meg kell tennem, kibontom a hajam, a vállamra zuhan, a szemedbe nézek, és az ajkad azonnal az enyémre tapad. Hosszan, lassan, szorosan ölelsz, a tincseimmel játszol, és nem akar megszűnni a vágy, nem engedjük el egymást, elfáradunk, az arcomon egy könnycsepp gördül végig, az ujjbegyed letörli. Elengedsz. Érzed, hogy most kell, hogy szükségem van, egy mély lélegzetre, mielőtt végképp szétesek. Hatalmas levegő, tartom magam, mert nem tehetek mást. Vissza sem nézve kinyújtom a kezem a kezedért, megszorítod és elindulunk a hálóba. Az ágy mellett ledobom magamról a ruhát, a bokámig zuhan, nem nézek rád, nem akarom még látni a vonásaid a félhomályban. Még egy nagy levegő. Kifúj. Feléd fordulok, átkarolsz, csókolsz, s én kihámozlak a ruháidból, eldőlünk, lassan hosszan szeretjük egymást, hiszen ilyet még soha nem tettünk. Ennek a napnak is el kellett jönnie. Összeolvadunk, tekeredünk, talán be is csavarodunk néhány pillanatra még a kínzó gyönyör szétmarja a testünket. Mellettem pihegsz, nézem a mellkasod, hallgatom a szíved. Az órára pillantok, a szemedbe nézek, megcsókollak. Érzem, hogy elindul a lavina, és most nem fogom tudni megállítani. Menned kell, suttogom. Nem szólsz, én sem akarok, de valakinek kell. Hátat fordítok, a takaró alatt egészen picire zsugorodom. Hallgatom, ahogy öltözöl, tétovázol, hogy mit mondj vagy tegyél, ahogy levegőt veszel, de mielőtt szavakat formálnál, közbevágok. Kérlek ne. Nem kell. Hallom, ahogy lehanyatlik a fejed, és belátod, hogy igazam van. Megsimítod a hátam, finom csókot lehelsz a vállamra. Cipő, lakáskulcs, a zár nyelve halkan kattan. A könnyeim zuhatagként hullanak alá, hozzábújok a takaróhoz, hogy még egyszer magamba szívjam az illatod. Elengedlek…