Kacifántos

A sztereotip szégyene

A villamos és a troli közötti időben ácsorgok a Lehel téren, mert baromi jó lenne már végre hazaérni, hiszen a reggel hat már nagyon régen volt. A nap hosszú, az úton töltött idő meg már a maradék szuflát is lecsapolta, akár csak Pucola a Szaffiban. 4 perc, ne legyen céltalan, előkotorászok a tárcámból egy szál cigarettát és igyekszem nem csak kibámulni a fejemből. Ekkor oldalra pillantok és egy hajléktalan felderülő arcára leszek figyelmes, a dugó még a fülemben, már megszólít és én a mozdulat töredéke alatt lepörgetem fejben, hogy most vajon milyen indokkal kellene aprót, vagy cigarettát keresnem és megajándékoznom vele. Füles kint, már figyelek, és ahogy beszél én úgy érzem magam egyre kellemetlenebbül a bőrömben. Ha nem lenne elég az, hogy szofisztikáltan köszön, választékosan beszél, és elmarad az elmém által beígért sallang és napi könyörgés Isten áldásával, csak annyit szeretne megtudni, hogy hol lehet az utca, amit keres, mert ott van egy szálló. Az állam a padlón landol és lányos zavaromban még azt is elfelejtem, hogy van nálam telefon, amiben van térkép. Úgyhogy nem tudok neki segíteni, ami meglepően rosszul érint. Mindettől függetlenül ő megköszöni a segítségem, ami igazán nem volt, de az illem így diktálja. Végképp megsemmisülök. Pár lépésre tőlem megállít egy kerékpáros srácot, aki ugyanazzal a gyanakvással néz rá, amivel az imént én is, figyelem az arcát, és az azon végigfutó vonásváltozást, megáll, kedves, ő sem tudja, hol lehet az a fránya utca, még egy két mondat, mosolyog, elköszönnek. Közben beáll a trolim és vele együtt a megvilágosodás, hogy van nálam térkép, de már késő, a bácsi eltűnt az aluljáróban. Lehuppanok az egyik ülésre és érzem, ahogy eluralkodik rajtam a szégyen, amit rettenetesen indokolt esetben szoktam csak érezni, de most épp a mellkasomba költözött, és hogy őszinte legyek, nagyon nem jó érzés. A nap leckéje, hogy ne ítéljek külső alapján. Egyes, leültem.