Kacifántos

30 percnyi örökkévalóság

Mellettem hevert, látta, tudta, érezte, hogy baj van, nem kicsi, nagy. Napok, hetek, talán hónapok óta ott motoszkál valami a levegőben, az ujját a piros gomb felett tartva, hogy úgy sújtson le, mint egy atombomba. A feszültség szikrázott a levegőben, a fény eltűnt a szemekből, néma fájdalom rágcsálta a testet. Félig felém fordult, befészkeltem magam a karjai közé. Rossz ötlet. Tudtam, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, kellett 2 perc, hogy én legyek az, akit gyámolítanak, egy kis lebegés a légüres térben, hogy újra könnyed legyen a lépés, ami ezután jött. Letelt a két perc. Az agyam örjöngve üvöltött, hogy elég, elég, elég, és ne tovább. Azonnal tépd ki magad a karjaiból! Érezte, ezért még szorosabban húzott magához, az izmaim megfeszültek, küzdöttem magammal és ezzel az egésszel, majd átszakadt egy gát az ostoba fejemben, az izmaim ellazultak, és ott ragadtam az ölelő karok között. A légzésem lelassult, a szívverésem visszaállt a rendes ütembe. Hallgattam a tv halk zaját, a szívverését, a lélegzetét. Elmerültem, a tv hang megszűnt, csak mi maradtunk a a 33nm-es univerzumban. Teljesen elgémberedtem mire kibontakoztam az ölelésből. Kitapogattam a telefonom, a fénye élesen vágódott a szemembe, 30 perc telt el, egy egész örökkévalóság.