Bordélyház

#66

John a télikertben álldogált, vasaltan és illatosan, mint mindig. Frissen borotválva gyermeki lelkesedéssel az arcán és egy hatalmas csokor virággal a kezében böngészte a növényeimet.

  • Kint várj meg. – szóltam oda halkan Ivánnak. Bólintott, majd behúzta a két szárnyas ajtót és hátat fordítva állt meg előtte.
  • Majdnem olyan gyönyörűek a növényeid, mint te.
  • Köszönöm. Szép csokor.
  • A tiéd! – elvettem tőle, majd körbenéztem, hogy találjak egy üres kaspót, amibe beletehetem.
  • Foglalj helyet kérlek. Remélem éhes vagy.
  • Egy kissé, de nem vészes. Örülök, hogy ma nem jött közbe semmi. – megtöltöttem a kaspót vízzel és beleállítottam a csokrot.
  • Én is. Azt hiszem jól is jött most ez az időzítés. Tisztáznunk kell ezt-azt.
  • Komolyan hangzik.
  • Az is. – válaszoltam, miközben leültem az asztalkához vele szemben.
  • Mi történt?
  • Elfelejtetted megemlíteni, hogy a bátyámmal van találkád.
  • Nem tartozott a tárgyhoz, nem gondoltam, hogy fontos.
  • És még most sem gondolod, hogy az? – a tartása hanyagra váltott, átvetette az egyik lábát a másikon, majd a szalvéta sarkával kezdett babrálni.
  • Te félreismersz engem. Azt gondolod, hogy a szívesség, amit a bátyád kért tőlem a te számlád lesz. Igaz? – pillantott fel rám.
  • Igaz. – hitetlenkedő mosoly úszott szét az arcán.
  • Tudtam, hogy félre fogod érteni. – folytatta, de még mindig a szalvétával babrált. – Ez üzlet. Ha a bátyád akadályokba ütközik, az kimozdítja a dolgaim az egyensúlyukból. Nem szeretem, ha nincs egyensúly. Az ő kellemetlensége az enyém is. Persze nem akkora, mint neki, és ki is maradhatnék belőle, de miért ne tennék valamit, ami nekem is hasznos. Ha ő háborúba kezd, az nekem is veszteség.
  • Ezzel ő is tisztában van?
  • Nincs. De ha ragaszkodsz hozzá elmondhatod neki. Nekem egészen mindegy.
  • Nem folyok bele az üzleti ügyeibe.
  • Helyesen teszed. Másrészt, ha téged akarlak, akkor ez nem egy járható út hozzád. Nem akarom, hogy ez kényszer legyen. Nem akarom, hogy csak azért búj velem ágyba, hogy törleszd a szívességet, amit neki tettem. Azt reméltem, hogy ennyi bizalom van már köztünk, de úgy tűnik tévedtem. És ha most megbocsátasz, elment az étvágyam. – Felállt és az ajtó felé indult.
  • Várj kérlek. – felszegett fejjel állt meg mellettem, hasogatott a mellkasomban az érzés, hogy ezt most nagyon elcsesztem. – Sajnálom. – rám pillantott.
  • Én sajnálom.
  • Mit?
  • Hogy nem érdemeltem még ki a bizalmadat.
  • Ez nem bizalom kérdése.
  • Akkor? – magam elé révedtem, leguggolt és megfogta a kezem. – Georgie, én tudom, hogy mire vágyom, a többi a te döntésed. Bármi is legyen az, tiszteletben tartom. Most viszont hagyom, hogy átgondold. Alkalomadtán, ha döntöttél, akkor bepótoljuk az ebédet. Vagy nem. – felegyenesedett. Csókot nyomott a kezemre, majd távozott.

Ott ültem a terített asztal mellett, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Erre nem számítottam egy pillanatig sem. Arra meg végképp nem, hogy így hagy magamra. Elment az étvágyam, sőt egy diszkrét hányinger kerülgetett, mintha gyomorszájon rúgtak volna a szavai. Iván, még mindig az ajtóban álldogált. Nagy nehezen összeszedtem magam és lenyomtam a kilincset mögötte.

  • Azt hittem ebédelnek.
  • Tévedtünk. Gyere, sétálunk egyet.
  • Hová?
  • Megnézzük az építkezést.
  • Ahogy kívánja.

Az elvetemedett nyílászárók szabályos kupacban egymáson, itt – ott üvegszilánkok, lehet bakancs kellett volna a lábamra, de már mindegy volt, igyekeztem ügyesen kerülni a csapdákat a vászon cipellőkben. Az épület mögött felhalmozva raklapokon álltak a bútorok, alaposan leponyvázva, hogy védjék az időtől. Kívül belül sürgés forgás, a tervek sarkai kövekkel lesúlyozva egy nagy asztalon az épület árnyékos oldalán. Por, törmelék, és rengeteg anyag.

  • Hogy halad a munka? – szólaltam meg az ismerős férfiak háta mögött. Hirtelen megperdültek a női hangra.
  • Remekül asszonyom! Haladunk!
  • Remélem nem zavarok.
  • Dehogy! Épp azon gondolkodtunk, hogy hogyan kellene áthelyezni a falakat és az asszisztense nem tudott még nekünk válaszolni erre.
  • Mire lenne lehetőség?
  • Az emeleten ki tudunk alakítani két kis hálószobát, vagy egy nagyot fürdővel. A földszinten lenne egy teakonyha hűtővel és pulttal, de akár egy bár is megoldható, hozzá egy tágas nappali. Illetve itt van még a pince kérdése. Ide és ide még tennénk be ablakokat, hogy több legyen a fény, mert a fák alaposan leárnyékolják az épületet. Vagy kivághatjuk őket.
  • Azt semmiképp nem szeretném. Legyenek az ablakok. Oda egy kádat kérek és mögé a háló részt.
  • Érdekes elgondolás.
  • Kivitelezhető?
  • Természetesen, de az úgy egy légtér lenne.
  • Ez a cél.
  • Rendben, akkor viszont ide és ide be kell tennünk egy-egy oszlopot, hogy elbírják a tető súlyát.
  • Kiváló. A földszinten legyen bár és mosdó, meg a nappali.
  • Terasz?
  • Csak egy apró.
  • Ahogy kívánja. Megnézi belülről?
  • Ha lehet.
  • Nem garantálom, hogy nem lesz piszkos.
  • Annyi baj legyen.
  • Ezeket vegye fel!

A kezembe nyomott egy szemüveget és a bum kalapot. Alaposan kipakoltak mindent, csak a csupasz kőfalak maradtak, amit épp javítgattak a munkások. Igyekeztem úgy megállni, hogy senkinek se legyek útban. A munka zajában elveszett a mérnökök hangja, csak a szájuk mozgott. Nem igazán érdekelt, hogy nem hallom őket. Már láttam magam előtt, hogy mi hova fog kerülni, ha a végére érnek a munkának. A lépcsőn felfelé a falhoz simultam, a falak még álltak, és ellopták a fényt, amire vágytam. Megálltam a kibontott ablak mellett és elképzeltem, hogy hogyan merülök el a habokban, ha már itt áll a túlméretezett kádam. Tetszett az érzés. Nagyjából eddig tarott a nyugalmam. Egyre hangosabban csengtek a fülemben John szavai és életemben talán először elszégyelltem magam. Rossz érzés volt. Nagyon rossz. Megköszöntem a bemutatót és Ivánnal az oldalamon visszaindultam a kúriába. Kellett egy ital, bár a Nap még magasan az égen járt.