Bordélyház

#62

Nyolc előtt néhány perccel megálltam a gardrób közepén a tükör előtt, egy mély lélegzet, színpadra. Laura a szobában rakta rendbe a széthagyott holmikat, a sarkán vörös volt a bőr, annyit trappolt ma, hogy már reggel 9re feltörte a lábát a cipője. Hosszú volt, és még koránt sincs vége. Kifúj. Elzavartam aludni, majd letipegtem a szolgálati lépcsőn. Oleg vasaltan várt rám, hogy a szalonba kísérjen, mint személyes testőröm. Keserédes deja vu.

  • A bátyám?
  • Még a szobájában.
  • Egész este az árnyékom akarsz lenni?
  • Ez a dolgom.
  • Rendben.

Nem volt erőm egy újabb vitához, hogy ez nem mutat jól, és egyébként is. Negyed 11-re mindenki biztosított róla, hogy ahogy csak tud segít kézre keríteni az elkövetőt és természetesen a maximális kiróható büntetést is borítékolhatom. Valahol hálás voltam a szavaikért, de abban is biztos voltam, hogy éles helyzetben ezek az ígéretek elillannak, mint a kámfor. Ez a mi gondunk, így mi is fogjuk megoldani. A mosolyoktól már görcsben állt az arcom, egy kis levegőre és sok vodkára vágytam. A bejáratnál Tomi és Iván froclizták az új arcokat.

  • Madame.
  • Kérek egy cigit! – Oleg elővette a cigarettatárcám és meggyújtott egy szálat, majd felém nyújtotta. – Köszönöm. – a hangom is fáradt volt.
  • Biztos, hogy jó ötlet volt ma megjelennie?i
  • Nem igazán volt választásom. – belátták, hogy igazam van. – Milyen az este?
  • Eddig békés.
  • Amíg ilyen prominens vendégek vannak a házban, nem hiszem, hogy lehetne gondunk.
  • Lehet benne valami. Remélem így is marad.
  • Mi is Madame.
  • Megjött a durcás. – felpillantottam.
  • Csak ez hiányzott még mára.
  • Akarja, hogy …
  • Nem, rendben lesz. – utat engedtek neki.
  • Madame.
  • John.
  • Régen láttalak.
  • Ne haragudj, de halaszthatatlan dolgom akadt.
  • Értem. – mondta lemondó hangon. Közben a srácok igyekeztek úgy tenni, mintha nem figyelnének egy szavunkra sem, nem voltak túl sikeresek.
  • Gyere, igyunk valamit!
  • Szívesen. – belekaroltam és végigringtunk a folyosón, Oleg tisztes távolságban mögöttünk. A szalonba érve azonnal a lépcső felé navigáltam. A szoba ajtaját kulcsra zártam magunk mögött. – Erre nem számítottam, miután szőrén-szálán eltűntél.
  • Nem mondanám szándékosnak. Foglalj helyet. – Kigombolta a zakóját és leült a kanapéra.
  • Hogy-hogy nem volt szándékos?
  • Tehát nem tudsz semmit. – állapítottam meg, miközben a kezébe nyomtam az italát.
  • Az asszisztensed annyit mondott, hogy hirtelen el kellett utaznod, üzlet.
  • Mindenkinek ezt mondta. Egyszerűbb volt.
  • Mégis mi a fene történt?
  • Meglőttek, kórházban voltam, majd a villában két éjszakát. – A szemei elkerekedtek.
  • Tessék?
  • Valakinek nem tetszhetett az aznap esti ruhám, így gondolta üt rá egy lyukat, de szerencsére kettő lett.
  • Hogy mi?!
  • Valaki rám lőtt, de átment rajtam a golyó és nem ért fontos szervet, így már itthon lábadozok.
  • Jézusom!
  • Nyugi, nem olyan vészes és nem is lesz nagyon csúnya, legalábbis a doki szerint, de ha ódzkodsz a sebhelyektől azt is meg tudom érteni.
  • Úgy mondod el ezt nekem, mintha arról beszélnél, hogy átugrottál Milánóba vásárolgatni.
  • Lehet jobban jártam volna. – vágtam rá vigyorogva.
  • Basszus, ne csináld már ezt! – csattant fel.
  • Jó, higgadj le, mert, ha kiabálni kezdesz, akkor ránk fogják törni az ajtót, és azt nem szeretném. – Vett egy nagyon mély lélegzetet, pokoli lassan fújta ki. – Köszönöm.
  • De basszus, ezt akkor sem lehet így elbagatelizálni! – suttogott erősködve.
  • Jól vagyok. Itt vagyok, és vigyáznak rám.
  • Mi a francért nem szóltál?
  • Egy kuncsaftomnak, se szóltam. – grimaszba feszült az arca. – Sőt, egy barátomnak se.
  • Oké.
  • Úgyhogy sajnálom, de ma nem tudok a kedvedre tenni, érzékeny még a sebem.
  • Ne butáskodj! Nem azért jöttem!
  • Akkor miért?
  • Lesz egy találkozóm, de kétlem, hogy már végzett volna.
  • Visszamenjünk a szalonba? – Az órájára pillantott.
  • Még van pár percünk.
  • Mehetünk most is.
  • Ne! Ne vedd el az időt!
  • Jó, nem veszem. – hőköltem hátra.
  • És ha ma nem jövök ide, akkor mikor jelentkeztél volna? – leszegtem a fejem. – Soha?
  • Ha jól vagyok, ha begyógyult a seb, ha elmúlt a fájdalom, nem tudom.
  • Ez legalább őszinte volt.
  • Sajnálom.
  • Mit?
  • Hogy most is vitatkozunk. – meghökkent, nem erre a válaszra számított.
  • Azt én is, nem akarok vitatkozni veled. – megfogta a kezem és megcsókolta. – Idebújsz egy kicsit?
  • Nem akarom összegyűrni a zakód.
  • Ne foglalkozz vele, csak simulj hozzám, hogy érezzem a tested melegét. – a mellkasának vetettem a hátam, átkarolta mellkasom, a tenyere megpihent a vállamon. – Hol ment át a golyó? – a seb fölé tettem a tenyerem. – Szuper szexszi sebhely lesz. – Felpillantottam rá, addig fészkelődött, hogy szájon tudjon csókolni. Puha volt, finom, szerelmes. Csicsergő csevegés szűrődött be a folyosóról.
  • Szerintem végzett az embered.
  • Szerintem is, de nem akarok még lemenni.
  • Pedig le kell. Nem hozzám jöttél ma. Intézd el, amit kell.
  • Megvársz?
  • Nem hiszem. – válaszoltam, miközben kibontakoztam az öleléséből. – Rettenetesen hosszú volt ez a nap.
  • Megértem. Holnap eljöhetek?
  • Örülnék neki. – füllentettem. Megigazítottam a nyakkendőjét mielőtt kiléptünk és letöröltem a rúzsom az ajkairól. – Így már jó lesz.
  • Örültem.
  • Én is. – elfordítottam a kulcsot és szélesre tártam az ajtót előtte. Miután távozott nyitva hagytam résnyire, lerúgtam a cipőimet és visszaültem a kanapéra. Oleg nézett be egy perccel később.
  • Minden rendben?
  • Gyere be.
  • Baj van? – a hangja egyre aggodalmasabb lett.
  • Van.
  • Mit művelt? – kérdezte már befeszülve.
  • Szerelmes lett. – levette a kezét a kilincsről.
  • És az baj?
  • Igen.
  • Miért?
  • Mert én nem.
  • De még lehetsz, hiszen még alig ismered. – szúrós pillantást lőttem felé.
  • Inkább tölts még egyet! – nyújtottam felé a poharam.
  • Nem hiszem, hogy kell, inkább felkísérlek a szobádba.
  • Ott fogsz strázsálni az ajtóm előtt?
  • Igen.
  • Inkább aludj velem. Ne, ne kezd el! Nem muszáj egy ágyban, ha ettől tartasz, van egy remek kanapém.