#61

Hajnalodott, mikor halk motoszkálás és suttogás ütődött vissza a falakról, nagyon igyekeztek csendben maradni, Oleg félálomban próbált kikecmeregni az ölelésből, igyekezett nem felébreszteni. Hasztalan próbálkozás volt.

• Mi történt? – kérdeztem álmos hangon megtörve a sugdolózást.
• Semmi, aludj vissza!
• Nem csináltunk semmit. – Nyöszörögtem.
• Tudom! – válaszolt Szergej ingerült hangon. Kinyitottam a szemem és feltámaszkodtam.
• Mi történt? – kérdeztem újra erélyesebben.
• Mondtam, hogy semmi! – a függönyök között beszűrődött a nagy reflektorok fénye. Kutyák csaholtak az udvaron. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem.
• Gyere el onnan az Isten szerelmére! – átszökkent az ágyon, hogy elrántson az ablak elől. – Mi lenne, ha egyszer ebben az átkozott kurva életben azt csinálnád, amit mondok?! – belemarkolt a karomba és megrázott. Soha nem láttam még Szergejt félni.
• Megtámadtak minket? – lehorgasztotta a fejét és magához húzott. Nagyon szorosan ölelt. – Válaszolj kérlek. – suttogtam.
• Igen.
• Sebesültek?
• Jobb, ha nem tudod.
• Rendőrök?
• Na ne viccelődjünk!
• És most mi lesz?
• Megvédelek bármi áron.
• Miből gondolod, hogy miattam jöttek?
• Azt nem kell tudnod! – Ellöktem magamtól.
• Baszd meg! Kurvára mondd el, hogy mi a fene folyik itt! – láttam, ahogy megmakacsolja magát, így szelídebb hangon folytattam – Kérlek, mondd el, hogy tudjam, hogy mire számíthatok és hogy mennyi van még hátra!
• Főnök, be kell avatnod! – gyilkos pillantást vetett Olegre. Az arcát a tenyereim közé fogtam, hogy újra rám nézzen.
• Kérlek mondd el, hogy mit basztam el ennyire! – a csend a csaholó kutyák hangját is kiszorította a szobából, mintha egy űvegbuborékban úsztunk volna a semmiben.
• Én basztam el. – szólalt meg, miután alább hagyott a mellkasában tomboló fújtatás.
• Miattad kaptam a golyót? – hátralépett, hogy kartávon kívül legyen.
• Igen. – mondta elhaló hangon. – Sajnálom. Nem akartalak… – a szájára tapasztottam a kezem.
• Ne! – szóra nyílt a tenyerem alatt a szája – Ne! Ne szabadkozz és ne kérj bocsánatot!
• De… – mondta a tenyerembe.
• Nem vagyok egészen vak, láttam, hogy halmozottan több lett a fegyveres itt is és a kúriában is. Ez nem jelenthet jót. Itt az ideje, hogy beavass és hátha az én friss szemem segít abban, hogy kimásszunk a szarból.
• De!
• Nincs több de, miattad lőttek rám, tartozol annyival, hogy beavatsz! Oleg, hagyj most magunkra kérlek!

A kérésemen mindketten meghökkentek, de egy pillanatig sem álltak ellen. Oleg behúzta maga mögött az ajtót és pirkadatig beszélgettünk a bátyámmal. Nehezen adta meg magát az elején, igyekezett minél kevesebb részletbe beavatni, de látta rajtam, hogy ez nem a hazudozás és terelés pillanata, így megtörte a hagyományt és a végletekig őszintén válaszolt minden fontos és jelentéktelen kérdésemre. A dolgozó szoba sötétjében ittuk a whiskeyvel felöntött reggeli kávénkat, kimerülten, de megkönnyebbülve.

• Ugye tudod, hogy nem maradhatok itt?
• Tudom. – válaszolta csalódott hangon.
• Gyere velem. – fáradt tekintettel rám pillantott.
• Jó.

Az ujjaim a tenyerébe csúsztattam és megszorítottam a kézfejét, halvány mosollyal a szájához emelte, és megcsókolta.

Néhány órával később a konvoj elindult a nyaraló felé, miközben mi egy mosodás furgon rakterében útnak indultunk a kúriába egy halomnyi tiszta ágynemű és abrosz tetején a plafont bámulva, kézen fogva, együtt.