#60
Besötétedett, mire felébredtem, elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. Hiába nyújtózkodtam a csengő zsinórért nem volt sehol, ekkor esett le a tantusz, hogy nem a kúriában vagyok. Az ágy szélére csúsztam, az éjjeli szekrényen tapogatóztam, hátha a gyógyszerem, vagy a telefonom ott van, de üres volt. Kitapintottam a kapcsolót, hogy végre lássak is valamit. A fény élesen a szemembe mart. A köntösöm az ágy végén, belebújtam, majd az oldalam markolva elindultam az ajtó felé. Sokan nyüzsögtek a házban. Hiányozni kezdtek a fali folyosók, de megígértem Szergejnek, hogy egy hetet a felügyelete alatt maradok. Megtámaszkodtam a falon és kis léptekkel araszoltam a lépcső felé. Ekkor vett észre az egyik marcona fickó, akit még soha nem láttam.
- Hova-hova kisasszony? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. A fájdalom kitöltötte az elmém, így ezt észre sem vettem akkor.
- Szükségem van a gyógyszeremre. – válaszoltam sután.
- És hol hagytad a bogyókáid angyalom? – Felpillantottam.
- Remélem nem ott, ahol te a jó modorod, mert akkor soha nem lesz meg! – Megindult felém, majd megtorpant és finoman hátrálni kezdett. Ismerős illat közeledett mögöttem, a karjába vett, átkulcsoltam a nyakát és hozzá simultam.
- Mi a faszért nem segítettél te faszkalap? Ő a főnök húga!
- Nem tudhattam, azt hitem…
- Leszarom, hogy mit hittél! Takarodj innen, vagy kitaposom a beled! – ezzel sarkon fordultunk és visszaindult velem a szobámba. – Nem kellene kikelned még az ágyból. – mondta a legszelídebb hangján.
- Nem találtam a gyógyszerem. – nyöszörögtem.
- Most leteszlek az ágyra. – igyekezett a lehető legóvatosabban bánni velem. – Mutasd! – felhúztam a hálóingem, alaposan megvizsgálta a kötést, de nem látta nyomát vérnek, visszahúzta a könnyű selymet a bőrömre és rám terítette a takarót. – Hozom a gyógyszered.
- Felhasadt?
- Nem, rendben van. – térült fordult és már a kezembe is nyomta a tablettákat.
- Köszönöm.
- Nem vagy éhes? Hozathatok valamit.
- Bekapnék valamit. – válaszoltam elhaló hangon.
- Mihez lenne kedved?
- Hozzád. – elnevette magát.
- Be vagy állva a gyógyszerektől, vagy a fájdalomtól.
- Most a fájdalomtól. – vágtam rá.
- Benézek, és hozok valamit enni is. – elmosolyodtam – Ételt, szigorúan ételt és ha kell Szergejjel együtt jövök.
- Félsz tőlem?
- Attól, hogy kárt teszek benned, ha hagyom, hogy elcsábíts. – megsimította a kezem – Pihenj, egy óra és hozom a vacsorád.
Az ajtó halkan záródott be mögötte, a gyógyszer felért egy lórúgással, nagyjából 10 perccel később újra mélyen aludtam. Elragadott egy mély és sötét álom, ahol a félelem, majd az erőt próbáló rettegés töltötte ki minden pillanatom. Verítékben úsztam, mikor Oleg felrázott.
- Csak egy rémálom, csak egy rémálom! – csitítgatott – Itt biztonságban vagy! – olyan szorosan ölelt, mint még talán soha és én megküzdöttem az elő törő könnyeimmel.
- Ne engedj még el!
- Nem foglak, nem foglak, csak nyugodj meg egy kicsit kérlek. – Hosszú percek teltek el, még lecsillapodott a légzésem és tisztán hallhattam a szívverését.
- Szörnyen leizzadtam. – állapítottam meg. – Keresnél nekem egy tiszta hálóinget, amíg megmosakszom?
- Persze.
- Köszönöm. – finom ívű mosoly ült meg a szája sarkában. A sebem rendben, annak nem ártott a rúgkapálás. Felfrissítettem magam a kilincsen lógott a tiszta hálóruha. Belebújtam és kiléptem a fürdőből.
- Elfelejtettem a vacsorád.
- Nem vagyok éhes.
- Akkor hagylak pihenni!
- NE!
- Hozzak gyógyszert?
- Még nem kell, csak maradj egy kicsit.
- Ahogy akarod. – közben bebújtam az ágyba és betakaróztam. Megpaskoltam mellettem az üres fekhelyet. Féloldalasan felült, az egyik lábfeje a levegőben, hogy ne érjen az ágyneműhöz a cipője, a másik a földön, a hátát a támlának vetette.
- Ez nem tűnik túl kényelmesnek.
- Ha kényelmes, akkor tovább maradok, mint kellene.
- Nekem sem kényelmes. Rúgd le a cipőd és feküdj fel rendesen kérlek. A többi ruha maradhat!
- Rendben. – A cipők lerepültek és elhelyezkedett úgy, hogy hozzá tudjak bújni és át tudja karolni a vállam. Megigazgatta rajtam a takarót, hogy ne lógjon ki semmim, majd önkéntelenül a hajammal kezdett babrálni. – Elmondod, hogy mit álmodtál?
- Nem emlékszem. – füllentettem.
- Biztos?
- Igen, az.
- Talán jobb is.
- Szerintem is. Hogy mennek Szergej dolgai?
- Kérdezd őt, tudod, hogy erről nem…
- Tudom. És a Kúria?
- Laura a te embered.
- Nem vagy túl informatív.
- Valóban. – Mosolyodott el, majd belecsókolt a hajamba. – Ne nézz fel!
- Miért ne? – kérdeztem, miközben ráemeltem a pillantásom.
- Mert abból mindig csak a baj van.
- Áh, értem! – visszafektettem az arcom a mellkasára.
- Köszönöm.
- Szívesen. Válaszoltam, miközben átöleltem. – Nem fázol?
- Nem mondhatnám.
- Akkor ne takarjalak be?
- Ne! Ez így tökéletes.
Nem emlékszem, hogy melyikünket nyomott el hamarabb az álom.