#60

Besötétedett, mire felébredtem, elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. Hiába nyújtózkodtam a csengő zsinórért nem volt sehol, ekkor esett le a tantusz, hogy nem a kúriában vagyok. Az ágy szélére csúsztam, az éjjeli szekrényen tapogatóztam, hátha a gyógyszerem, vagy a telefonom ott van, de üres volt. Kitapintottam a kapcsolót, hogy végre lássak is valamit. A fény élesen a szemembe mart. A köntösöm az ágy végén, belebújtam, majd az oldalam markolva elindultam az ajtó felé. Sokan nyüzsögtek a házban. Hiányozni kezdtek a fali folyosók, de megígértem Szergejnek, hogy egy hetet a felügyelete alatt maradok. Megtámaszkodtam a falon és kis léptekkel araszoltam a lépcső felé. Ekkor vett észre az egyik marcona fickó, akit még soha nem láttam.

• Hova-hova kisasszony? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. A fájdalom kitöltötte az elmém, így ezt észre sem vettem akkor.
• Szükségem van a gyógyszeremre. – válaszoltam sután.
• És hol hagytad a bogyókáid angyalom? – Felpillantottam.
• Remélem nem ott, ahol te a jó modorod, mert akkor soha nem lesz meg! – Megindult felém, majd megtorpant és finoman hátrálni kezdett. Ismerős illat közeledett mögöttem, a karjába vett, átkulcsoltam a nyakát és hozzá simultam.
• Mi a faszért nem segítettél te faszkalap? Ő a főnök húga!
• Nem tudhattam, azt hitem…
• Leszarom, hogy mit hittél! Takarodj innen, vagy kitaposom a beled! – ezzel sarkon fordultunk és visszaindult velem a szobámba. – Nem kellene kikelned még az ágyból. – mondta a legszelídebb hangján.
• Nem találtam a gyógyszerem. – nyöszörögtem.
• Most leteszlek az ágyra. – igyekezett a lehető legóvatosabban bánni velem. – Mutasd! – felhúztam a hálóingem, alaposan megvizsgálta a kötést, de nem látta nyomát vérnek, visszahúzta a könnyű selymet a bőrömre és rám terítette a takarót. – Hozom a gyógyszered.
• Felhasadt?
• Nem, rendben van. – térült fordult és már a kezembe is nyomta a tablettákat.
• Köszönöm.
• Nem vagy éhes? Hozathatok valamit.
• Bekapnék valamit. – válaszoltam elhaló hangon.
• Mihez lenne kedved?
• Hozzád. – elnevette magát.
• Be vagy állva a gyógyszerektől, vagy a fájdalomtól.
• Most a fájdalomtól. – vágtam rá.
• Benézek, és hozok valamit enni is. – elmosolyodtam – Ételt, szigorúan ételt és ha kell Szergejjel együtt jövök.
• Félsz tőlem?
• Attól, hogy kárt teszek benned, ha hagyom, hogy elcsábíts. – megsimította a kezem – Pihenj, egy óra és hozom a vacsorád.

Az ajtó halkan záródott be mögötte, a gyógyszer felért egy lórúgással, nagyjából 10 perccel később újra mélyen aludtam. Elragadott egy mély és sötét álom, ahol a félelem, majd az erőt próbáló rettegés töltötte ki minden pillanatom. Verítékben úsztam, mikor Oleg felrázott.

• Csak egy rémálom, csak egy rémálom! – csitítgatott – Itt biztonságban vagy! – olyan szorosan ölelt, mint még talán soha és én megküzdöttem az elő törő könnyeimmel.
• Ne engedj még el!
• Nem foglak, nem foglak, csak nyugodj meg egy kicsit kérlek. – Hosszú percek teltek el, még lecsillapodott a légzésem és tisztán hallhattam a szívverését.
• Szörnyen leizzadtam. – állapítottam meg. – Keresnél nekem egy tiszta hálóinget, amíg megmosakszom?
• Persze.
• Köszönöm. – finom ívű mosoly ült meg a szája sarkában. A sebem rendben, annak nem ártott a rúgkapálás. Felfrissítettem magam a kilincsen lógott a tiszta hálóruha. Belebújtam és kiléptem a fürdőből.
• Elfelejtettem a vacsorád.
• Nem vagyok éhes.
• Akkor hagylak pihenni!
• NE!
• Hozzak gyógyszert?
• Még nem kell, csak maradj egy kicsit.
• Ahogy akarod. – közben bebújtam az ágyba és betakaróztam. Megpaskoltam mellettem az üres fekhelyet. Féloldalasan felült, az egyik lábfeje a levegőben, hogy ne érjen az ágyneműhöz a cipője, a másik a földön, a hátát a támlának vetette.
• Ez nem tűnik túl kényelmesnek.
• Ha kényelmes, akkor tovább maradok, mint kellene.
• Nekem sem kényelmes. Rúgd le a cipőd és feküdj fel rendesen kérlek. A többi ruha maradhat!
• Rendben. – A cipők lerepültek és elhelyezkedett úgy, hogy hozzá tudjak bújni és át tudja karolni a vállam. Megigazgatta rajtam a takarót, hogy ne lógjon ki semmim, majd önkéntelenül a hajammal kezdett babrálni. – Elmondod, hogy mit álmodtál?
• Nem emlékszem. – füllentettem.
• Biztos?
• Igen, az.
• Talán jobb is.
• Szerintem is. Hogy mennek Szergej dolgai?
• Kérdezd őt, tudod, hogy erről nem…
• Tudom. És a Kúria?
• Laura a te embered.
• Nem vagy túl informatív.
• Valóban. – Mosolyodott el, majd belecsókolt a hajamba. – Ne nézz fel!
• Miért ne? – kérdeztem, miközben ráemeltem a pillantásom.
• Mert abból mindig csak a baj van.
• Áh, értem! – visszafektettem az arcom a mellkasára.
• Köszönöm.
• Szívesen. Válaszoltam, miközben átöleltem. – Nem fázol?
• Nem mondhatnám.
• Akkor ne takarjalak be?
• Ne! Ez így tökéletes.

Nem emlékszem, hogy melyikünket nyomott el hamarabb az álom.