Bordélyház

#59

Tompa hideg fény ragyogta körül az árnyakat, halk pittyegés, és fertőtlenítő szag. A csuklómon egy műanyag szalag, a fejem kótyagos és egy cső lóg a kézfejemből. Gyenge vagyok és baromira fáj az oldalam. Az ágy mellett a széken ismerős sziluett. A feje lehajtva az arca a tenyerébe temetve, ahogy könyököl a térdein.

  • Hol vagyok? – nyöszörögtem. Felkapta a fejét és az ágyhoz szökkent. A kezem az óriási tenyerébe fogta puhán és finoman. Könny csillant a szemzugában.
  • Kórházban. – válaszolt kurtán.
  • Mi történt?
  • Bekaptál egy golyót, behoztunk, megoperáltak, de felépülsz, nem ért fontos szervet.
  • Nyoma marad?
  • Szerintem igen.
  • Remek, egy harci seb. – elmosolyodott és az ajkaihoz emelte a kezem, ahogy megmozdultam az oldalamba hasított a fájdalom, felszisszentem. – Bocsi, bocsi, bocsi! – szabadkozott. – Hívom Szergejt és a nővért, hogy hozzon fájdalomcsillapítót. Megmarkoltam a kezét, hogy ne tudjon elrohanni.
  • Hány órát aludtam?
  • Három napot.
  • Három napot? – kérdeztem bágyadtan.
  • Ahogy elestél csúnyán beütötted a fejed is, de mindened megvizsgálták, nincsen baj, csak egy kis agyrázkódás.
  • És te azóta itt vagy? – a kézfejem simogatta a tű mellett puhán, finoman, nem nézett rám, majd szusszant egyet.
  • Igen. Itt akartam lenni, mikor felébredsz. – Elmosolyodtam, felsandított rám.
  • Szergej?
  • Kicsit kivan a háta, lement cigizni, hogy kinyújtózzon.
  • Ő is végig itt volt?
  • Persze, üvöltözött az orvosokkal, megkente pénzzel a nővéreket, kiharcolta neked a saját szobát.
  • Tehát önmagát adta.
  • Nagyon aggódott és nem kizárt, hogy engem ki fog herélni, ha nem szólok neki, hogy ébren vagy!
  • Abban biztos lehetsz! – szólalt meg az ajtóban. – Hogy érzed magad kicsim?
  • Úgy tűnik megmaradok, de kurvára fáj.
  • Oleg, hívd ide a dokit!
  • Megyek főnök. – finoman visszatette a kezem az ágyra. Szergejjel összenéztek, majd ő maga alá húzott egy széket és felkönyökölt az ágy szélére.
  • Emlékszel valamire?
  • Megérkeztem a Borgia hátsó udvarához. Megálltam a kocsival az utcán, mert az udvarban már nem volt hely. Kiszálltam, majd egy puffanás, a fájdalom, és utána semmi. Ki lőtt rám? – ebben a pillanatban lépett be a doki, mögötte egy nővérrel.

Átestünk a rutinon, megnézte az eredményeim, örült, hogy ébren vagyok, mert a műtét utáni ébresztés óta altattak. Felírt némi fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt és még fogalmam sincs hogy mit. Kértem tőle pár percet, mielőtt újra kiütnek a gyógyszerek. Szergejre pillantott, ő bólintott, így elhagyták a kórtermet.

  • Szóval?
  • Nem tudjuk, de valaki őt is eltalálta.
  • Honnan veszed?
  • Találtunk némi vért.
  • És azóta sincs meg?
  • Nincs, pedig minden kórházban van emberünk, de vagy meghalt, vagy van egy jó állatorvosa.
  • Remek.
  • Az. Viszont kibaszott dühös vagyok rád! Hogy a fenébe jutott az az eszedbe, hogy egyedül gyere?
  • A srácok kellettek a kúriába. Nagykislány vagyok.
  • Egy idióta vagy!
  • Lehet. Viszont most már kurvára fáj, úgyhogy jöhetne az a cucc. – megnyomta a csengőt, fél percen belül megjelent újra a nővérke. Félálomban még elgügyögtem – Aludjátok ki magatokat, rendben va…

A következő néhány napban Szergej és Oleg váltották egymást. Szergej a nappalokat töltötte velem, Oleg az éjszakákat és még ki tudja kik a folyosókon, bejáratoknál. Laura minden nap bejött, a lányok is váltásban jöttek, mindenki hozott valamit, virágot, macikat, lapokat, lufikat. Mire végre eljutottunk oda, hogy a doki hazaengedjen már úgy nézett ki a kórtermem, mint egy rossz ajándékbolt.

A kórház előtti felhajtón egy ormótlanul nagy terepjáró várt ránk.

  • Ez egy tank. – Szergej elnevette magát.
  • Lehet, de ez az új kocsid.
  • Mennyi lesz a súlyadóm?
  • Egy vagyon, de majd én kifizetem, mielőtt csődbe nem mész.
  • Köszi.
  • Be tudsz szállni, vagy segítsek?
  • Jól vagyok!
  • Tudom, hogy jól vagy, de ettől függetlenül…
  • Menni fog. – Összeszorított fogakkal, de egy pisszenés nélkül másztam be a hátsóülésre. Laura könnyedén huppant be mellém és csatolta be az övem. Oleg a volánnál Szergej mellette. Megálltuk a kórház kapujában, hogy magunk elé engedjünk egy motorost és egy hasonlóan ormótlan autót, mögöttünk kettő és még egy motoros. Előre nyúltam, hogy megfogjam Szergej vállát. Majd halkan a füléhez duruzsoltam. – Te vagy ekkora szarban, vagy ez nekem szól?
  • Neked kincsem. A szájához húzta a kezem és finom puszit nyomott a kézfejemre. – Elhajtottunk a lehajtó mellett, ami a kúriába vezetett volna. – A villába megyünk. – szólalt meg.
  • Miért megyünk a villába?
  • Mert az egyszerűbben védhető, mint a kúria.
  • Gondolod, hogy az a megoldás, hogy bezársz a vártoronyba?
  • Csak, amíg helyre nem jössz.
  • De én jól vagyok! Dolgozni akarok!
  • Arról szó sem lehet! Ne, ne húzd fel magad! Megbeszéltem a dokival és még egy hét ágynyugalmat írt elő.
  • Remek ágyaim vannak a Kúriában.
  • Tudom, de nyugodtabb leszek, ha otthon tudlak és nekem se ártana egy kicsit a munkával foglalkoznom.
  • Jó, még egy hét fogság belefér.
  • Köszönöm!
  • Szívesen. – sziszegtem.
  • És természetesen Laura veled marad.
  • Az kizárt! Valakinek vinnie kell az ügyeket! Egyébként miért nem költözöl te be a Kúriába? Akkor neki is csaphatod a szelet! – a tükörben láttam, hogy átgondolja, majd egy határozott választ kaptam:
  • Nem! Inkább lemondok a bájos asszisztensed társaságáról, vagy magam fuvarozom át, de most nem tűrök ellentmondást.
  • Rendben. – Laurához hajoltam és a fülébe súgtam – Neked jó az ingázás, vagy inkább maradnál? – A fülemhez hajolt.
  • Ez így nekem tökéletes, nem akarom, hogy elússzanak a dolgok a kúriában.
  • Helyes! Köszönöm.

A régi szobám ragyogóan kitakarítva a kedvenc holmijaim a szekrényben, a kórházi cuccaim már mosásban, az ebédet főzte az egyik séf a Borgiából. Laura leragasztotta a kötésem, hogy le tudjak zuhanyozni és ki tudjam mosni a hajamból a kórház szagot. Miután belebújtam a pizsamámba már ágyba is parancsolt, és bármilyen nehezemre is esett engedelmeskedtem.