#58

Masszív fejfájásra és ismerős arcszesz illatára ébredtem, lehunyva tartottam a szemem, hogy mélyen magamba szívjam. A sötétítők be voltak húzva, így fogalmam se volt, hogy mennyi lehet az idő. Motoszkálni kezdtem, hallottam, hogy feláll a kanapéról és kávét tölt a bögrébe. Lassan átfordultam. Az egyik kezében a bögrém, a másikban egy palack víz.

• Előbb a kávét kérem, jó reggelt. – felém nyújtotta. – Köszönöm. Gyere ülj le. – Elhúztam a takarót az ágy széléről.
• Hogy van a fejed?
• Rosszul. Nincs véletlenül? – kinyitotta a tenyerét, amiben ott bujkált a fájdalomcsillapító.
• Oh, köszönöm! Életmentő vagy! Mennyi az idő?
• Dél múlt.
• Mióta üldögélsz itt?
• Alig néhány perce.
• És mit keresel itt?
• El akartam vinni Szergejt, de épp az asszisztenseddel ebédel.
• Hogy mi? Basszus ez fáj. – kaptam a fejemhez.
• Ne hirtelenkedj, nem tesz jót. A télikertben ebédelnek.
• Mi a fenéért nem alszik még?
• Mert kevesebbet piált az éjjel, mint te.
• A kis aljas! Apropó, te honnan tudod, hogy mennyit ittam? – elvigyorodott – Hogy ti milyen oltári pletykásak vagytok!
• Csak áramoltatjuk az információt. A nagy kirohanásról is hallottam.
• Nagy kirohanás?
• A pasid.
• Nem a pasim! – sziszegtem.
• Akkor a nem pasid. Mivel basztad fel az agyát?
• Fogalmam sincs. – válaszoltam, majd kivettem a kezéből a vizes üveget.
• Akarsz beszélni róla? – rosszalló pillantást vetettem rá.
• Nem érzed, hogy ez így egy kissé fura? Veled beszéljem meg az egyik kuncsaftunk agybaját?
• Ha csak kuncsaft, akkor nem fura, ha több annál, az persze más.
• Miért akarod tudni?
• Mert szeretem, ha tudok rólad, még akkor is, ha én már elbaltáztam. – a pillantása végigpásztázott az arcomon, figyelte minden apró rezdülését. Felpillantottam a fürkésző arcra és elmosolyodtam.
• Ideje, megfürödnöm.
• Akkor nem beszéljük meg? – kiáltott utánam.
• Köszi, de nem! – kiáltottam vissza. – És vedd le a szemed a seggemről, mégiscsak a főnököd vagyok! – elfeküdtem a kád vízben, megtámaszkodott az ajtófélfán.
• Mi az, hogy a főnököm vagy? – felé nyújtottam a szivacsot és előre dőltem. Levette a zakóját, feltűrte az ingujját és a kád mellé térdelt.
• Jézusom, de hideg a kezed!
• Bocsi, szóval? – kérdezte, miközben finoman átdörgölte a hátam egészen a csípővonalamig.
• Miért nem vagyok az?
• Ez egy érdekes kérdés. – válaszolta, majd feltápászkodott a kőről és megtörölte a kezét. – Alapvetően Szergej a főnököm, te csak voltál, persze ez nem jelenti azt, hogy nem teszek meg dolgokat, amire megkérsz és épp van rá időm, de ezt anélkül is megtenném, hogy a főnököm vagy.
• Ide adnád a törölközőm? – Megállt a kád mellett és széttárta a fürdőlepedőt. – És azokat a dolgokat is megtennéd, amit egyébként Szergej vár el tőled? – kérdeztem miközben magamra tekertem.
• Attól függ. Mi van, puccsra készülsz?
• Nem, dehogy! – álltam meg előtte nedves vállakkal egy aprócska víztócsában.
• Akkor miért kérdezel ilyesmit? – faggatott, miközben felitatta a vizet a vállamról egy másik törölközővel.
• Nem tudom.
• Tudsz valamit?
• Csak aggódom.
• Miért?
• Mi van, ha baromságot csináltam és annak Szergej issza meg a levét.
• A pasid?
• A kuncsaftom. – helyesbítettem. A tenyerét a vállaimra tette, felpillantottam rá.
• Nem lesz semmi gond vele, ha mégis, akkor megoldjuk. – bólintottam, majd önkéntelenül hozzásimultam, egy pillanatra megdöbbent, majd átfonta rajtam a karjait.
• Vigyázol a bátyámra? – kérdeztem a fejem a mellkasához préselve, ekkor fellazította a karjait és az arcom a két tenyere közé fogva válaszolt.
• Igen, vigyázni fogok rá, ha kell az életem árán is! – Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egymást bámultuk, az ajkunk már majdnem összeért, mikor Laura megköszörülte a torkát a szoba közepén állva.
• Baszki! – Oleg elvette a kezét az arcomról és visszagörgette az inget a csuklójáig. Kissé ingerülten léptem ki a szobába.
• Bocsásson meg Madame, hogy zavarom, de látogatója van!
• Ki az? – az arcára pillantottam – Ne válaszolj, tudom. Remek. – hátrafordultam. Oleg már zakóban az ajtóban állt. – Bocsáss meg, de le kell mennem.
• Mindenki teszi, amit tennie kell. – válaszolta komor arccal, majd Laurára pillantott. – Végeztetek az ebéddel? Elvihetem végre? – a lány bólintott. – Megyek, hagylak készülődni. – Laura eltűnt a gardróbban, én az ajtóig kísértem. Megfogtam a csuklóját, lepillantott rám.
• Sajnálom. – egy ujjával megcirógatta az arcélem.
• Én is. – átkarolta a vállam, magához húzott és egy puszit nyomott a homlokomra. – Okosan. – Mosolyt erőltettem az arcomra és megvártam, még a szolgálati lépcsőhöz érve eltűnik. Laura közben összeválogatta a ruháim és az ágyneműmmel bíbelődött.
• Az a szobalány dolga.
• Nem gond, épp csak egy pillanat.
• Milyen volt az ebéd?
• Finom! – vágta rá gyorsan és pír ült meg a pofiján.
• És a bátyám? – kérdeztem, miközben a nadrágomba bújtam épp.
• Szórakoztató jelenség, ha fogalmazhatok így. – állt meg mellettem a kezében a cipőimmel. Felé fordultam, ő elém guggolt, hogy feladja a cipőimet.
• Hagyd csak, felveszem én!
• Jobb, ha sietünk, nagyon feldúlt. – A vállára tettem a kezem.
• Tud várni! Inkább ülj le és mesélj!
• Nem tudok Madame.
• Ennyire felzaklatott? Szemtelen volt? Vissza akart élni a helyzetével?
• Nem, dehogy, semmi ilyesmi!
• De, ha így lenne, akkor elmondanád? – Nyelt egyet, leengedtem a kezeim és rápillantottam. – Ugye elmondanád?
• Igen, persze. – nem tűnt túl őszintének. Megérintettem az állát, hogy rám pillantson.
• Azért, mert ő a bátyám, még nem tehet meg mindent itt, amihez kedve van. Te az én alkalmazottam vagy, így a védelmem élvezed, akár a bátyámmal szemben is. Mondhatsz neki nemet, ha nem akarod, hogy közeledjen hozzád, de ha szimpatikusnak találod, akkor meg is engedheted neki, te döntesz!
• Magam sem tudom, hogy mit akarok. – huppant le végül a szőnyegre. Elmosolyodtam.
• Akkor hagyj időt magadnak, hogy kitaláld. Okos, talpraesett nő vagy, menni fog. – befejeztem a sminkem, belebújtam a cipőkbe, miközben a tekintete elrévedt a szőnyeg mintáján. Csak akkor vette észre, hogy elkalandozott, mikor felpattantam a székemről és kinyújtottam fel a kezem. – Gyere, segítek!
• Köszönöm, és bocsánat!
• Ne butáskodj! Ne várassuk tovább a látogatómat. Egyébként hol hagytad?
• A könyvtárban.
• Azt hiszem nála kihagyhatjuk a falas belépőt.
• Szerintem is. – mosolyodott el. – Az egy kicsit félelmetes.

A könyvtár ajtaja nyitva volt, bentről halk beszélgetés szűrődött ki. Ismerős hangok, állapítottam meg magamban, miközben Laura már az irodájában tüsténkedett. Megálltam a folyosón és egy percig csak a füleim hegyeztem. Kevés szó volt kivehető.

• Uraim! – léptem be végül.
• Jó reggelt, hogy aludtál kincsem? – szegezte nekem Szergej a kérdést.
• Remekül, köszönöm!
• A fejed?
• Jól van. – néztem rá szúrós szemekkel. – Milyen volt az ebéd? – vágtam vissza.
• Remek volt, lehet átcsábítom a séfed a Borgiába.
• Áh, az az ön étterme?
• Eredetileg az apámé volt.
• Egy-két alkalommal jártam már ott. Tetszik a hely bája.
• Georginak is, ezért nem hagyta, hogy átalakíttassam. – az órájára pillantott. – Ideje indulnom, örülök, hogy végre személyesen is megismerhettem.
• Hasonlóképpen. – kezet fogtak.
• Húgi, majd hívlak! – biccentettem az asztal szélének támasztott csípővel – Oleg?
• Mehetünk. – mielőtt becsukta volna az ajtót magunk mögött összetalálkozott a pillantásunk, nagyot ütött a szívem.
• Érdekes személyiség a bátyád.
• Valóban az. Kérsz egy kávét, teát, italt, ebédet?
• Nem köszönöm, már ebédeltem, de egy kávé jól esne. – meghúztam a zsinórt.
• Minek köszönhetem a látogatást? – a szája sarkában megült egy aprócska grimasz.
• Gondoltam megbeszélhetnénk a tegnap estét. – két finom koppintás.
• Egy pillanat, gyere be!
• Madame! – jelent meg az egyik szobalány az ajtóban.
• Hozz kérlek kávét és süteményt, illetve egy kancsó vizet is kérek citrommal és uborkával.
• Máris Madame.
• Köszönöm! Szóval ott tartottunk.
• A tegnap este.
• Igen. – néztem rá a lehető legszelídebb ábrázatommal.
• Azt hiszem, hogy egy kissé teátrálisra sikeredett.
• Valóban. Nem is értettem, hogy mi ütött beléd.
• Belém?
• Igen. Beléd. – láttam, ahogy ökölbe feszül a kézfeje, majd tudatosan kinyújtott újra az ujjait. A folyosón már csilingeltek a tálcára halmozott csészék, ezért kitártam az ajtót, a lány letette a nagy tálcát a dohányzó asztalra. – Köszönöm, a többit intézem. – Sebes léptekkel távozott. Becsuktam az ajtót mögötte, ezt a beszélgetést senkinek nem kell hallania. Leültem mellé a kanapéra és kávét töltöttem a csészékbe. – Cukor?
• Nem kérek.
• Tej, tejszín?
• Egy csepp tejszínnel, köszönöm. – elkevertem és felé nyújtottam a csészét. – hagyd csak, majd elveszem.
• Szóval, mi volt ez a tegnapi kis kirohanás? – kérdeztem, majd belekortyoltam a hűs tejeskávémba. Maga elé révedt.
• Magam sem tudom. Általában megőrzöm a hideg vérem minden helyzetben, de veled ez nem megy.
• Miért nem? – rám pillantott.
• Mert te hatással vagy rám. Kevés nő képes erre.
• Azt hittem, hogy mindegyiket megleped egy kocsival. – elmosolyodott.
• Nem, nem szoktam. Általában kapnak valami csecsebecsét, ami szépen csillog, vagy egy bundát, ruhát, táskát, vagy amiért épp rágják a fülem, de te más vagy.
• Miben?
• Ez az, amit én sem tudok, csak azt, hogy szeretem, ha mellettem vagy, ha rám figyelsz, ha az enyém vagy.
• De nem vagyok a tiéd. – válaszoltam, miközben letettem a csészét – senkié sem vagyok.
• Ebben nem vagyok olyan biztos.
• És akkor most hogyan tovább? Ha más dolgom lesz, akkor megbaszol az ajtóhoz préselve, majd elrohansz?
• Nem, ilyet többször nem akarok. Ez borzalmas volt. Főleg az a közöny. Azt akarom, hogy… – elhallgatott.
• Mit akarsz?
• Hogy boldog legyél, mikor velem vagy.
• Ez rendben van.
• Randevúzni akarok veled, nem idejönni egy időpontra.
• Tudod, hogy ez a munkám, és ez nem fog megváltozni.
• Tudom, de te vagy a Madame, neked nem kell másokkal ágyba bújnod!
• Valóban nem kell.
• De?
• De ha akarom, akkor megtehetem. – lehorgasztotta a fejét. – Ha velem akarsz lenni, akkor ezzel együtt kell tudnod élni. Tudod a kezdetektől, hogy mivel foglalkozom, úgyhogy nagy meglepetés nincs.
• Az nincs.
• Gondold át, hogy ez így megy neked, vagy sem, és most, ha megbocsátasz dolgom van.
• Láthatlak este?
• Sajnos ma nem. Elfoglalt leszek.
• Rendben, megértettem.
• De holnap szívesen látlak. – az arca egy kissé felderült.
• Egy vacsora?
• Inkább egy ebéd.
• Rendben, dél körül érted jövök. – Épp fel akartam állni a kanapéról, mikor fölém hajolt. – Maradj csak, kitalálok. – megsimította a pofim és puha csókot lehelt az ajkamra. Az ajtóból még visszaintett.

A teraszon elszívtam egy cigarettát és az estén járt az eszem. Ma van a nagy nap.