#56
2020.06.05.
- Csillagom, te meg honnan bugáztad ezt a járgányt? – állt meg a kapuban az Öreg, hogy alaposan végigmustrálja a gyönyörűséget.
- Kaptam. – Vigyorogtam ki a letekert ablakon.
- Ha megígérem, hogy nem pattanok meg vele, akkor elvihetem egy körre?
- Ha megpattansz vele, akkor beárullak a nejednél és lesz ne mulass!
- Látom tudod, hogy hogyan kell engem zsarolni. – mondta vigyorogva. – közben kiszálltam.
- Ha egy karcolás is lesz rajta…
- Vigyázni fogok! A fiúk kint maradnak? – biccentett a terepjáró felé.
- Miért jönnének be?
- Mert az asszony számolt velük is, egy hadseregnek főzött.
- Egyem meg. Egy kör, de ne kerüld körbe a várost, mert ha kihűl a kaja miattad…
- Tudom, tudom! Sietek vissza! – finoman kifarolt, majd padló gázzal nekilódult. Intettem a srácoknak, hogy jöjjenek.
- Biztos benne Madame?
- Nyugi, nem fog bennetek kárt tenni egy kis házi koszt! – Úgy álltak az előtérben, mint két nagy rakás szerencsétlenség. Kiléptem a cipőmből és konyha felé vettem az irányt – Bármit is csinálsz ne hagyd abba! Isteni illata van.
- Gyere ide babám, ezer éve nem láttalak! – a köténybe törölte a kezét és megölelt – Csak óvatosan, össze ne kenjelek!
- Nem érdekes.
- Szólj annak a két szerencsétlennek, hogy nyugodtan bejöhetnek, a múlt hét óta nem eszünk embert, árt a koleszterinnek.
- Még szerencse! Srácok, gyertek! Nyugi, nincs kés nála.
- Kezit csókolom.
- Csak szeretnéd fiacskám! Melyikőtök vezet? – egymásra mutattak – Na ne járassátok a bolondját velem!
- Én biztos, és nekik sem kellene…
- Csak egy kupicával, semmi bajuk nem lesz tőle. – Iván félszegen megszólalt.
- Én kérek.
- Na, te vagy az én emberem! Csüccs le az asztalhoz és már öntöm is. – kitöltött 3 stampedli pálinkát és már épp áldomást mondott volna, mikor feltűnt neki, hogy az öreg nincs sehol. – Az Öreget hol hagytátok?
- Ellopta a kocsimat. – jegyeztem meg halkan.
- De visszahozza?
- Ajánlom neki. – vágtam rá vigyorogva.
- Én is. Mindig mondom neki, hogy öreg ő már ahhoz, hogy kocsikat lopjon. Meg ezek az újak már. Áh.
- Ez egy régi darab.
- Na, vettél egy Niva-t? Ezekre az utakra az a jó!
- Dehogy is.
- Na mindegy. Egészségedre! – fordult Iván felé. Iván egészen belevörösödött. – Csak nem erős?
- Nem, pont jó! – mondta könnybe lábadt szemekkel.
- Vodkázni szoktál? Van itthon az is! Azt kérsz inkább?
- Nem, köszönöm. Egy pohár vizet inkább.
- Vizet, vizet… Hozzál neki egy pohárral, ott van a hűtőben. Te is kérsz? – fordult Tomihoz. – Akkor egy üveggel anyám! – visszarobogott a konyhába, hogy kimerje a levest a tálba.
- Az úri készlet? – szegeztem neki a kérdést.
- Gondoltam, ha már felvitte az Isten a dolgodat, akkor mégse a fazékból egyél már.
- Tudod, hogy szeretek a fazékból enni. És miattam nem kell hűhót csapni. Mindig örülök, ha jöhetek.
- Jöhetnél gyakrabban is!
- Tervezem, de tudod, még csak most rázódom bele a…
- Anyád tehetséges volt. Tőle örökölted. – kikerekedtek a szemeim – Jaj drágám, nem úgy. Van akiben megvan, van akiben nincs. Benned megvan, ahogy anyádban is meg volt Isten nyugosztalja, de te erősebb és okosabb vagy, mint ő. Többre fogod vinni.
- Remélem.
- Ha előbb ismeri meg Szását, akkor minden másként lett volna.
- Így is hálás vagyok az együtt töltött időkért.
- Nagyon szerette anyádat, ahogy téged is. – ekkor tudatosult bennem, hogy miért is vagyok ott.
- Ma van az évforduló. – elsápadtam.
- Mit motyogsz?
- Ma van az évforduló.
- Igen, azt hittem tudod.
- Egészen kiment a fejemből. – ekkor végiggurult egy könnycsepp az arcomon. Újabb autók álltak meg a ház előtt.
- Szia Öreglány! – szólalt meg Szergej az előtérben. – Bocs a késésért. Isteni illatok vannak. – majd rám pillantott. Épp letöröltem a könnycseppet. – Gyere ide te kis hülye. – Szorosan hozzá bújtam és belemormogtam a mellkasába.
- Basszus, elfelejtettem, hogy milyen nap van. – megsimogatta a hajam szelíden.
- Nem baj kicsim, az a lényeg, hogy most itt vagy. – nagyon szorosan átöleltem.
- Sajnálom.
- Gyere, igyál valamit.
- Nem lehet, kocsival jöttem.
- Majd valaki hazavisz, megoldjuk.
- Annuska! Hol az a vodka?
- A fagyasztóban, hát hol lenne?
- A poharamban?
- Ha kitöltöd, abban lesz babám! De sicc ki a konyhából, csak útban vagytok!
- De segítek!
- Nem kell, majd azt én tudom! – a kezembe nyomott két poharat meg az üveget. – Na, sicc innen.
A poharak össze-össze koccantak egy-egy anekdota után, az órára pillantva jutott el a tudatomig, hogy mennyire elszaladt az idő. Kiosontam a ház elé, hogy telefonáljak.
- Madame, azt hittem, ekkorra már visszaér!
- Másként alakult, és nem is tudom, hogy mikorra érek vissza.
- Baj van?
- Nem, baj az nincs. A dokit egyedül kell intézned és tedd ki a ruháimat az ágyra, megpróbálok 8-ig visszaérni!
- Biztos minden rendben? Fura a hangja.
- Majd elmesélem, de most vissza kell mennem!
- Rendben.
Öt óra után a vodkát vízre cseréltem és Annus diktált belém még némi ételt, hogy legyen, ami felszívja az alkoholt. Alaposan megölelgettem mindenkit, majd Szergejt félrevontam.
- Mennem kell. Ki visz haza?
- Oleg. – rosszallóan néztem rá. – Csak ezért nem piált ma, pedig tudod, hogy nehezen áll ellen az Öregnek.
- Jó, legyen. – mondtam beletörődően. – Hol van?
- Kint vár.
- Szeretlek Szergej!
- Én is téged. – elengedtem a kezét, intettem a fiúknak, hogy búcsúzkodjanak és kiléptem a teraszra. Oleg az ajtó mellett álldogált.
- Mehetünk?
- Egy pillanat, csak meg kell, de már jönnek is.
- Kulcs?
- Tessék.
Miután betessékelt az anyós ülésre meg sem szólalt. Az első pár kilóméteren kifejezetten bosszantott, de nem álltam neki froclizni. Az arcom még mindig fájt a rengeteg nevetéstől, a vidám történetektől, amit a majdnem apámról meséltek. Hiányzik.