#56

• Csillagom, te meg honnan bugáztad ezt a járgányt? – állt meg a kapuban az Öreg, hogy alaposan végigmustrálja a gyönyörűséget.
• Kaptam. – Vigyorogtam ki a letekert ablakon.
• Ha megígérem, hogy nem pattanok meg vele, akkor elvihetem egy körre?
• Ha megpattansz vele, akkor beárullak a nejednél és lesz ne mulass!
• Látom tudod, hogy hogyan kell engem zsarolni. – mondta vigyorogva. – közben kiszálltam.
• Ha egy karcolás is lesz rajta…
• Vigyázni fogok! A fiúk kint maradnak? – biccentett a terepjáró felé.
• Miért jönnének be?
• Mert az asszony számolt velük is, egy hadseregnek főzött.
• Egyem meg. Egy kör, de ne kerüld körbe a várost, mert ha kihűl a kaja miattad…
• Tudom, tudom! Sietek vissza! – finoman kifarolt, majd padló gázzal nekilódult. Intettem a srácoknak, hogy jöjjenek.
• Biztos benne Madame?
• Nyugi, nem fog bennetek kárt tenni egy kis házi koszt! – Úgy álltak az előtérben, mint két nagy rakás szerencsétlenség. Kiléptem a cipőmből és konyha felé vettem az irányt – Bármit is csinálsz ne hagyd abba! Isteni illata van.
• Gyere ide babám, ezer éve nem láttalak! – a köténybe törölte a kezét és megölelt – Csak óvatosan, össze ne kenjelek!
• Nem érdekes.
• Szólj annak a két szerencsétlennek, hogy nyugodtan bejöhetnek, a múlt hét óta nem eszünk embert, árt a koleszterinnek.
• Még szerencse! Srácok, gyertek! Nyugi, nincs kés nála.
• Kezit csókolom.
• Csak szeretnéd fiacskám! Melyikőtök vezet? – egymásra mutattak – Na ne járassátok a bolondját velem!
• Én biztos, és nekik sem kellene…
• Csak egy kupicával, semmi bajuk nem lesz tőle. – Iván félszegen megszólalt.
• Én kérek.
• Na, te vagy az én emberem! Csüccs le az asztalhoz és már öntöm is. – kitöltött 3 stampedli pálinkát és már épp áldomást mondott volna, mikor feltűnt neki, hogy az öreg nincs sehol. – Az Öreget hol hagytátok?
• Ellopta a kocsimat. – jegyeztem meg halkan.
• De visszahozza?
• Ajánlom neki. – vágtam rá vigyorogva.
• Én is. Mindig mondom neki, hogy öreg ő már ahhoz, hogy kocsikat lopjon. Meg ezek az újak már. Áh.
• Ez egy régi darab.
• Na, vettél egy Niva-t? Ezekre az utakra az a jó!
• Dehogy is.
• Na mindegy. Egészségedre! – fordult Iván felé. Iván egészen belevörösödött. – Csak nem erős?
• Nem, pont jó! – mondta könnybe lábadt szemekkel.
• Vodkázni szoktál? Van itthon az is! Azt kérsz inkább?
• Nem, köszönöm. Egy pohár vizet inkább.
• Vizet, vizet… Hozzál neki egy pohárral, ott van a hűtőben. Te is kérsz? – fordult Tomihoz. – Akkor egy üveggel anyám! – visszarobogott a konyhába, hogy kimerje a levest a tálba.
• Az úri készlet? – szegeztem neki a kérdést.
• Gondoltam, ha már felvitte az Isten a dolgodat, akkor mégse a fazékból egyél már.
• Tudod, hogy szeretek a fazékból enni. És miattam nem kell hűhót csapni. Mindig örülök, ha jöhetek.
• Jöhetnél gyakrabban is!
• Tervezem, de tudod, még csak most rázódom bele a…
• Anyád tehetséges volt. Tőle örökölted. – kikerekedtek a szemeim – Jaj drágám, nem úgy. Van akiben megvan, van akiben nincs. Benned megvan, ahogy anyádban is meg volt Isten nyugosztalja, de te erősebb és okosabb vagy, mint ő. Többre fogod vinni.
• Remélem.
• Ha előbb ismeri meg Szását, akkor minden másként lett volna.
• Így is hálás vagyok az együtt töltött időkért.
• Nagyon szerette anyádat, ahogy téged is. – ekkor tudatosult bennem, hogy miért is vagyok ott.
• Ma van az évforduló. – elsápadtam.
• Mit motyogsz?
• Ma van az évforduló.
• Igen, azt hittem tudod.
• Egészen kiment a fejemből. – ekkor végiggurult egy könnycsepp az arcomon. Újabb autók álltak meg a ház előtt.
• Szia Öreglány! – szólalt meg Szergej az előtérben. – Bocs a késésért. Isteni illatok vannak. – majd rám pillantott. Épp letöröltem a könnycseppet. – Gyere ide te kis hülye. – Szorosan hozzá bújtam és belemormogtam a mellkasába.
• Basszus, elfelejtettem, hogy milyen nap van. – megsimogatta a hajam szelíden.
• Nem baj kicsim, az a lényeg, hogy most itt vagy. – nagyon szorosan átöleltem.
• Sajnálom.
• Gyere, igyál valamit.
• Nem lehet, kocsival jöttem.
• Majd valaki hazavisz, megoldjuk.
• Annuska! Hol az a vodka?
• A fagyasztóban, hát hol lenne?
• A poharamban?
• Ha kitöltöd, abban lesz babám! De sicc ki a konyhából, csak útban vagytok!
• De segítek!
• Nem kell, majd azt én tudom! – a kezembe nyomott két poharat meg az üveget. – Na, sicc innen.

A poharak össze-össze koccantak egy-egy anekdota után, az órára pillantva jutott el a tudatomig, hogy mennyire elszaladt az idő. Kiosontam a ház elé, hogy telefonáljak.

• Madame, azt hittem, ekkorra már visszaér!
• Másként alakult, és nem is tudom, hogy mikorra érek vissza.
• Baj van?
• Nem, baj az nincs. A dokit egyedül kell intézned és tedd ki a ruháimat az ágyra, megpróbálok 8-ig visszaérni!
• Biztos minden rendben? Fura a hangja.
• Majd elmesélem, de most vissza kell mennem!
• Rendben.

Öt óra után a vodkát vízre cseréltem és Annus diktált belém még némi ételt, hogy legyen, ami felszívja az alkoholt. Alaposan megölelgettem mindenkit, majd Szergejt félrevontam.

• Mennem kell. Ki visz haza?
• Oleg. – rosszallóan néztem rá. – Csak ezért nem piált ma, pedig tudod, hogy nehezen áll ellen az Öregnek.
• Jó, legyen. – mondtam beletörődően. – Hol van?
• Kint vár.
• Szeretlek Szergej!
• Én is téged. – elengedtem a kezét, intettem a fiúknak, hogy búcsúzkodjanak és kiléptem a teraszra. Oleg az ajtó mellett álldogált.
• Mehetünk?
• Egy pillanat, csak meg kell, de már jönnek is.
• Kulcs?
• Tessék.

Miután betessékelt az anyós ülésre meg sem szólalt. Az első pár kilóméteren kifejezetten bosszantott, de nem álltam neki froclizni. Az arcom még mindig fájt a rengeteg nevetéstől, a vidám történetektől, amit a majdnem apámról meséltek. Hiányzik.