Bordélyház

#53

A vasárnapi napsütés csendesen tört utat magának a függöny résein, apró porszemek táncikáltak a keskeny meleg fényben. A lábujjam és a talpam cirógatták, melengették. Pontban 10-kor az én szadista asszisztensem megállt az ágy mellett dupla adag kávét szorongatva csilingelő hangon, szinte elnézést kérve próbált ébresztgetni. Néhány percnyi egyre határozottabb jó reggelt, ébredjen, ideje fel kelni után sikerült kirángatnia a mély álomból, ami épp az alvó elmém szórakoztatta.

  • Mi a fenét keresel itt? – nyögtem bele félig a párnába.
  • Ideje felkelni Madame.
  • Te kis szadista! Mennyi az idő?
  • 10 múlt néhány perce.
  • Akkor még éjjel van, és egyébként is vasárnap, hagyj aludni!
  • Én megtenném, de sajnos találkozója van.
  • Mondd le!
  • Az építészt és a statikust is? – kinyitottam a szemem.
  • Azt hittem nem sikerült.
  • De, mégis.
  • Mikor érnek ide?
  • Fél órája érkeztek. – felé fordultam.
  • Akkor hogy-hogy csak most ébresztesz?
  • Kimentek a házhoz szétnézni, méricskélni, vagy nem is tudom, volt náluk egy csomó fura eszköz. Azt mondták, hogy nagyjából egy óra, gondoltam, most már ideje felkelnie.
  • Nem leszünk így jóban! – mondtam, miközben felültem az ágyban, kivettem a bögrét a kezéből.
  • Hagytam üzenetet a fésülködő asztalon, de ahogy látom nem találta meg.
  • Egy zseni vagy csillagom! – belekortyoltam – Azt a ku… Milyen kávé ez? Mintha patkányméreg lenne.
  • Extra erősre főzettem.
  • Kérek még tejet.
  • Máris. – felöntötte újra a bögrét. – Parancsoljon. – nyomta újra a kezembe. – Hozok valami ruhát!
  • Egy zuhany még belefér?
  • Persze!

Nagy nehezen kivonszoltam magam az ágyból, a talpam még mindig fájt, így kissé komikus volt minden léptem. Elmosolyodtam a saját szerencsétlenségemen. A víz alatt gyorsan magamhoz tértem. Laura teljes készültségben türelmesen várt a szobában. A puffra készítette a legkényelmesebb bakancsomat. Hálás voltam érte, hogy legalább ma nem kínoz meg valami gyönyörű gyilkos lábbelivel.

A férfiak még a háznál sertepertéltek, az épület egyik végéből a másikba kiáltva osztották meg az épp aktuális megállapításaikat egymással. Türelmesen vártam, hogy az egyikük észrevegyen. Közben volt időm alaposan végigmérni. Szőke már ritkuló haj, valamikor atletikus test, amit már rágcsál az idő vas foga, de még mindig eljárhat futni és talán van otthon egy két súlyzó a garázsban, amit időnként megemel és nem csak ide-oda pakol, hogy ne legyen útban. Markáns áll, szép, erős kezek, elemző pillantás, hihetetlenül kék szemek, szőke szempillák. Kellemes erőteljes hang. Vajon ő az építész, vagy a statikus?

  • Az építész. – súgta a fülembe Laura, mintha olvasott volna a gondolataimban.
  • Köszönöm. – súgtam vissza.

A romos ajtón besurranó szellő elárult bennünket. Az építész mély levegőt vett, majd felénk fordult egész testével. Kinyújtott kézzel lépett hozzánk, hogy bemutatkozzon. Természetesen abban a pillanatban elfelejtettem a nevét, a szája íve kötött le. Szedd már össze magad, mondogattam magamban, ez cseppet sem profi hozzáállás, de hát basszus, vasárnap van!

Hosszan ecsetelte, hogy a katasztrófák ellenére, még menthető, és újjáépíthető az épület, sőt, ha igény van rá, akkor bővíthetnek is rajta, illetve remek boros pince lehetne a pincében, most hogy már van más megoldás a hús tárolására. Azt hiszem, ezt poénnak szánta, de egy fél mosolynál megakadtam. Ekkor bukkant fel a statikus a konyha irányából, épp a kollégának számolt be, hogy a pince is stabil és fura, hogy le van betonozva a helyiség alja, de legalább ezzel már nem kell foglalkozni. Mikor meglátott szemérmetlenül végigmért.

  • Csókolom a kezeit! – egy pillanatra meghökkentem, de a porcelán, az porcelán.
  • Üdvözlöm. – feleltem, miközben felé nyújtottam a kezem. A sajátját a nadrágjába törölte, mielőtt az ujjaim alá nem nyúlt az övével, hogy kezet tudjon csókolni.
  • Örülök, hogy megismerhetem.

Elsőre túlzásnak éreztem a gesztust, ahogy a szemem sarkából láttam nem csak én. Az építész rosszalló pillantást lövellt felé, ekkor kihúzta magát, megköszörülte a torkát és felajánlotta, hogy végigkísér a házon, hogy ne csak halljam, de lássam is, hogy melyek azok a problémák, amivel foglalkozom kell. Laurával időről időre cinkos pillantásokat váltottunk a tárlatvezetés alatt, ahogy a lényeges tények közé különböző anekdoták keveredtek. A férfi köpcös volt, kissé pocakos és a feje tetején erősen kopaszodott, amit átfésüléssel próbált meghazudtolni. Az ingét elnézve szinte biztos voltam benne, hogy nincs otthon női kéz, aki rendbe szedje őt reggelente. Tömzsi ujjaival számtalanszor érintette, kopogtatta a falakat, majd magyarázott a plafon felé, magyarázva, hogyha a gerendák egy részét cseréljük, akkor azt mindenképp mérhetetlen elővigyázatossággal kell tennünk, hiszen a ház csontvázával finoman kell bánni, és a többi és a többi. Ha nem lett volna komikus jelenség, valószínűleg már a földszinten otthagyom őket, de így végighallgattam az egész műsort. Az építész csendesen követett bennünket helyiségről helyiségre, egy szót sem szólva. Dél elmúlt mire kikeveredtünk az épületből.

  • Mikorra kapok árajánlatot? – szegeztem nekik a kérdést.
  • Két-három nap. – válaszolt az építész átvéve ezzel a beszélgetés fonalát a társától. Hiszen eddigre már nyilvánvaló volt, hogy összeszokott kis csapat.
  • Nagyszerű, és mikor tudják elkezdeni a munkát?
  • Nem nézeti meg másokkal is?
  • Nem. – nyelt egyet.
  • Meg kell néznem a naptáramat.
  • Rendben, ha megtette, akkor egyeztessen az asszisztensemmel. Egy élmény volt uraim! – kezet ráztam az építésszel és hagytam, hogy a statikus egy újabb hajbókoló teátrális kézcsókkal köszönjön el. – Laura, kérlek kísérd ki az urakat!
  • Igen Madame! Uraim, kérem kövessenek!

Visszamentem a nagy házba, közben számolgattam, hogy mennyi is az idő a nyugati parton. Néhány perccel később Laura jelent meg a terasz ajtóban.

  • Elmentek?
  • Igen, végre.
  • Ne is mondd. Borzasztó komikus figura volt.
  • Reméljük tudja, hogy mit csinál és nem csak a tankönyvi szavakkal dobálózik.
  • Szerinted kérjünk másod véleményt?
  • Ne kell Madame, ők a legjobbak elvileg.
  • Mint Stan és Pan.
  • Igen. – mosolyodott el. – Apropó, egy óra múlva érkezik Astrid úrnő.
  • Oh a fenébe. Semmi hangulatom hozzá.
  • Lemondjam?
  • Ne, essünk túl rajta.
  • Itt óhajt beszélni vele vagy a szalonban.
  • Egyik sem. Elviszem ebédelni.
  • Borgia?
  • Mi más. Talán a vendégek meggyőzik, hogy semmi keresnivalója itt.
  • Vagy vérszemet kap és még jobban akarja majd.
  • Egy kis kockázat belefér.
  • Ebben kíván menni, vagy keressek valami mást? – végignéztem magamon.
  • Jó lesz ez, ha kiöltözöm még a végén komolyan veszi magát. Szóltál Monának?
  • Persze, tudja. Nagyon várja már.
  • Remélem nem bánja meg.
  • Nem hiszem.
  • És remélem én sem bánom meg. Próbaüzem?
  • Megvolt és engedelmével külön monitort kapott a pánikszobában, ha esetleg élőben pillantana bele.
  • Ügyes. Tetszik. Köszönöm. Egyre legyél kész. Te is jössz.
  • Rendben Madame.

A lépcső tetején várakozott már-már szemérmesen, mikor megálltam a bejárat előtt. Leengedtem az ablakot.

  • Szálljon be! – szóltam erélyesen a duruzsoló motort túllicitálva. Mögöttem állt az egyik böszme nagy terepjáró. Astrid elindult a kocsi felé, ekkor Iván finoman elé lépett és a másik kocsihoz kísérte, majd besegítette a hátsó ülésre és beszállt a sofőr mellé. Kigurultunk az udvarról, majd hagytam felbőgni a motort. a srácok felvették az ütemet és kellő távolságból robogtak utánunk. Laura finoman markolta a biztonsági övet. – Nyugi, nem törlek össze.
  • Nem félek Madame. – mondta sápadt arccal. Egy kicsit visszavettem a tempóból. – Hogy hogy a másik kocsival jön?
  • Te akartál azzal jönni?
  • Nem. – vágta rá azonnal – Csak azt gondoltam, hogy fordítva leszünk.
  • Te fontosabb vagy, mint egy jött-ment liba. És egyébként sem árt, ha tudja, hogy hol a helye. – Mosoly és pír jelent meg az arcán. Annyira könnyű őt boldoggá tenni, gondoltam magamban.
  • A fiúk nem fogják kikezdeni?
  • Nem, egy szót sem szólnak hozzá. Cinkosok a gonosz kis játékomban.
  • Mi a cél?
  • Hogy magától tűnjön el.
  • Gondolja, hogy menni fog?
  • Remélem, mert nincs kedvem több ilyen nagy gengszterek vagyunk színjátékhoz.
  • Pedig jól áll önnek.
  • Áh, dehogy. Édes vagy, de ezen minden “barátunk” szakadna a röhögéstől.
  • Cirkusz és kenyér?
  • Ahogy mondod. Csini vagy! Csak nem tetszeni akarsz valakinek?
  • Kire gondol?
  • Arra a helyes béna fiúra, aki a foglalásokat intézi. – elvörösödött. – Jó, nem froclizlak. – megszólalt a telefon az ülésen. – Kérlek vedd fel és hangosítsd ki.
  • Te jó ég, háború tört ki?
  • Nem, ez az ékszeres doboz isteni hangja. Hogy-hogy ilyen oltári korán ébren vagy?
  • Aki sokat alszik…
  • Keveset él… Tudom. Ellenben visszahívhatlak később, épp ebédelni megyek, meg lerázni egy libát.
  • Érdekesnek hangzik, de persze, tedd, amit tenned kell, csak ne feledkezz meg rólam!
  • Nehezen menne! És még valami!
  • Igen?
  • Jó reggelt! – elnevette magát.
  • Ügyes legyél!
  • Kellemes hangja van. – jegyezte meg Laura.
  • Igen. Kellemes. Az egész pasi az. Talán még bele is tudnék szeretni! – a lány szemei kikerekedtek – Nyugi csak viccelek! Dehogy tudnék, csak egy kuncsaft.
  • Ezt vajon ő is tudja?
  • Szerintem igen.
  • Nekem nem úgy tűnt.
  • Ezt majd megbeszéljük. – befordultam az étterem hátsó udvarába. – Faszom!
  • Mi a baj?
  • Az ott Szergej kocsija.
  • És az gond?
  • Nem tudom, nem hiszem, de nem számítottam rá. – leparkolt a másik kocsi is. Iván kiszállt, látta, hogy épp cigarettára gyújtok.
  • Baj van? – a kocsira pillantottam. – Értem.
  • Kísérd be és ültesd le az asztalomhoz. Pár perc és megyek utánatok. – ekkor nyílt a hátsó ajtó, előbb Oleg jelent meg, majd mögötte Szergej. Iván biccentett nekik, majd betessékelte a Dominát.
  • Ez meg mi volt? – kérdezte Szergej, mikor odalépett hozzám.
  • Semmiség. – válaszoltam miközben puszit nyomtam az arcára. – Mi újság?
  • Kíváncsi voltam, ki jön ekkora zajjal.
  • Ki más, mint én?
  • Adj egy slukkot. – mélyen leszívta a füstöt, majd miközben kifújta szavakká formálta a kérdést újra. – Szóval, ki ez a spiné?
  • Valami domina.
  • Domina? – nézett meglepett arccal. – Bővíted a kínálatot? – kérdezte, miközben visszaadta a cigarettám.
  • Nem tervezem.
  • Akkor?
  • Az egyik tag hátán jutott be, igyekszem illő módon megértetni vele, hogy semmi keresnivalója nálunk.
  • Értem.
  • Mert okos vagy! Maradsz?
  • Igen, még el kell intéznem, amiről beszéltünk, de ne parázz, a szeparéban leszünk.
  • Nem paráztam! – elvigyorodott.
  • Dolgozz még a pókerarcodon húgi!
  • Kapd be! – vicsorogtam rá.
  • Ha végeztél, akkor egy kávé?
  • Benne vagyok! Mennem kell.
  • Nekem is.

Kinyitotta az ajtót és betessékelt engem, majd Laurát, szúrós pillantást vetettem rá a vállam felett, ekkor abbahagyta a lány csípőjének bámulását. Viselkedj, formáltam a szót az ajkaimon egy hang nélkül. Elvigyorodott és eltűnt a szeparéban. Egy pillanatra összeakadt a pillantásom Olegével. Fura érzés kavargott a gyomromban. Remek, most fogom kidobni a taccsot. Visszafordultam és határozottan vonultam tovább az asztalunkhoz. Igor a konyhaajtóban várt.

  • Kisasszony!
  • Üdvözlöm. Hogy s mint?
  • Remekül, mint mindig, remélem ön is!
  • Igen. – füllentettem.
  • Örülök. – alánk segítette a széket, majd tovább állt, hogy felügyelje az óramű pontosságú kiszolgálást és üdvözölje az arra méltó vendégeket. A pincér már ott is termett, hogy felvegye az italrendelést és átnyújtsa az étlapokat. Az arca szenvtelen mégis barátságos volt. Peckes tartással rótta a rendelést a kis papírtömbre.
  • Azonnal hozom az italokat.
  • Köszönjük.
  • Azt reméltem, hogy négyszemközt tudok önnel beszélni. – törte meg a csendet Astrid némi türelmetlen dühvel a hangjában. Fel sem pillantottam az étlapból.
  • Válasszon, amit csak kíván, a vendégem. – Laura visszafogott egy mosolyt, amennyire csak lehetett. Durcásan kinyitotta a bőrbe kötött menüt.
  • Tudod már mit szeretnél drágám?
  • Nehéz dönteni Madame, mindenért oda vagyok!
  • Igen, ebben egyetértünk.
  • Az italok hölgyeim! Sikerült választani?
  • Igen, sikerült. A kisasszony lazacot kér, fehérboros mártással, vajas burgonyával és hozzá egy könnyű salátát. – Laura bólintott. – A hölgy steaket véresen, hozzá barna szószt és szintén vajas krumplit. – ekkor felemelte a fejét, és szólni készült, úgyhogy be kellett vetnem újra a felemelt ujj trükkjét. Elnyelte a levegőt, és összecsapta az étlapot. – És nekem hozza kérem a séf specialitását.
  • Kitűnő választás.
  • Hozzon kérem egy pohár fehérbort a halhoz, vöröset a steakhez.
  • És önnek?
  • Maradok a jeges teánál, köszönöm.
  • Még valamit?
  • Ennyi lesz egyelőre. – biccentett és begyűjtötte az étlapokat. – Valami bosszantja?
  • Nem tudom, hogy mi a célja, de …
  • Ne folytassa. Ön feszült, kimozdították a komfortzónájából, megértem. – egyre feldúltabb lett – Szeretném, ha az ebéd békésen telne, úgyhogy ideje, hogy egy kis önuralmat gyakoroljon. Úgy tudom, hogy ez is szerves része a tevékenységének. – Hátra dőlt a széken, vélhetőleg így akarta visszanyerni a megtépázott önbizalmát.
  • Egyszerűen nemet is mondhatott volna.
  • Valóban, de vajon lett volna haszna? – elgondolkodott egy pillanatra, a vonásai egy cseppet megszelídültek. Újra egyenes háttal ült a széken, a szalvétát az ölébe terítette.
  • Nem. Nem lett volna.
  • Dicséretes a próbálkozás, ahogy be tudta hálózni Kovács urat, hogy latba vetette a bájait, hogy bejusson hozzám. Ezt értékelem, de sokat elárul önről.
  • Mit? – vetette fel a kérdést.
  • Hogy ön nem lojális és nem szabálykövető. Ha és amennyiben a rendes útvonalon veszi fel velem a kapcsolatot, akkor még talán el is gondolkodtam volna az ajánlatán, de ön romlott árú. Vélhetőleg valami korábbi sérelem okozza a gondjait és formálta önt azzá, aki ma, de ez nem az én dolgom. – Laurára pillantottam, ekkor előhúzta a dossziét a táskájából és elém tette.
  • Az mi?
  • Az anyaga, de legyünk őszinték ki sem kell nyitnom, hogy tudja, hogy hogyan töltötte az eddigi életét.
  • Vaskos. – állapította meg.
  • Alapos vagyok. Ezt viszont önről nem tudom elmondani sajnos. Nem elég körültekintő és túl sok helyen támadható.
  • De hát a lányai sem szentek!
  • Valóban nem azok, de mindettől függetlenül rajtuk mégsem talál fogást. Ellenben ön olyan károkat okozott magának a múltban, amit még festékkel sem lehet elfedni, így nem tudom önt foglalkoztatni. A házam sikere a jó híre. – félretoltam az aktát.
  • Hölgyeim? Tálalhatok?
  • Persze, pillantottam fel a pincérre.
  • Jó étvágyat!
  • Köszönjük. – megvártam még ellép az asztaltól. – Ezt önnek adom, és javaslom, hogy a későbbiekben legyen sokkal körültekintőbb. – elvette az aktát és maga mellé tette. – Együnk.

A dühe falatról falatra enyhült, s mire végzett már a kétségbeesés jelei mutatkoztak a vonásaiban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégtételt éreztem, mert nem feltétlenül szeretek jól felépített maszkokat ripityára zúzni, de olykor meg kell tennem.

  • Válasszon magának nyugodtan desszertet, de ha megbocsát, a kávéra már elígérkeztem. A fiúk szívesen hazafuvarozzák, vagy ahova kéri.
  • Köszönöm. – válaszolta lesújtva.
  • Örvendtem a szerencsének. Laura.

Igorral váltottam pár szót, egy pillanatra az asztalhoz nézett, majd elkapta a tekintetét, biccentett. Az épület mögött cigarettára gyújtottam Laura előttem álldogált.

  • Nagyon összetörte. – jegyezte meg halkan.
  • Nem én, az igazság. Senki sem szeret a hibáival szembesülni.
  • Akkor is.
  • Bántja a lelkiismereted?
  • Egy kicsit. – elmosolyodtam.
  • Ennél lesz még rosszabb is.
  • Remélem nem. – ekkor Oleg dugta ki a fejét.
  • A kávé szervírozva.
  • Szuper, köszönöm. Megvársz a kocsiban, vagy bejössz?
  • Inkább a kocsi, ha nem gond. Mindig zavarba jövök Szergej úr társaságában. – a kezébe nyomtam a kulcsot. – Ne merítsd le az aksit.
  • Nem fogom. – becsukódott mögöttünk az ajtó.
  • Jól nézel ki!
  • Ne zsongíts! – válaszoltam hetykén.
  • Jó, akkor nem.
  • Máris jobb. Kicsit olyan, mintha összenőttél volna a bátyámmal.
  • Lehet, sok időt töltünk együtt, most, hogy nincs már dolgom.
  • Hogy-hogy nincs? – csúf pillantást vetett rám. – Áh értem. – Ezzel kitárta előttem a szeparé ajtaját.