Bordélyház

#43

A Borgia bárjában kisebb tömeg verődött össze, volt aki türelmesen, mások idegesen toporogva várták, hogy végre leülhessenek. Meglepett a dolog, az ebédidő általában lazább, az esték erősebbek. Vajon miért akar ma mindenki itt ebédelni? Egy biztos, sehol egy ismerős arc a tömegben. Megálltam a foglaló könyves állványnál, a hosztesz kislány unottan nézett fel rám miközben magára erőltetett egy mosolyt. Vajon mióta lehet itt? Legutóbb még nem láttam.

  • Miben segíthetek? – kérdezte fásult hangon.
  • Ebédelnénk.
  • Sajnos minden asztalunk foglalt. – válaszolta gunyorosan, miután végigfuttatta rajtunk a tekintetét. Lehet a farmer, tornacipő, póló kombináció nem győzte meg eléggé, hogy itt a helyünk.
  • Kétlem. – válaszoltam pimaszul.
  • Van egy gyorsétterem két sarokkal feljebb. – válaszolt pimaszul.
  • Igen, emlékszem, elhajtottunk mellette. – kis csend támadt – Ja, hogy ez egy utalás volt, hogy nem szolgálnak ki?
  • Igen, ez egy utalás volt. – aljas mosoly ragyogott az arcán. Átnéztem a válla felett és láttam, hogy Igor észrevett, sebes léptekkel közeledett felénk.
  • Üdvözlöm kisasszony! Öröm önt újra látni, azonnal az asztalához vezetem.
  • Drága Igor. Köszönöm!
  • Remélem nem kellett sokat várniuk, elnézést, de őrültek háza van, mióta a séf elkészítette az új menüt boldog boldogtalan ide jár.
  • Ne butáskodjon, egészen kellemesen elcsevegtünk az új csecsebecsével. – a lány arca vörös lett a dühtől. Közel hajoltam hozzá és halkra vettem a szavaim – Lehet, hogy beszoptad magad ide, de én foglak páros lábbal kirúgatni, te szakadt ócska kis picsa. És most mosolyogj. – rácsaptam egyet a seggére és követtem Igort és a többieket.
  • Ki volt ez a nő Madame? – kérdezte Laura.
  • A következő volt alkalmazott. Igor, lenne még egy perce?
  • Persze kisasszony!
  • Engem is érdekelne, hogy ki az a fúria az ajtóban?
  • Azt hiszem Dimitrij taposta ki neki az állást, ha megengedi, hogy egészen őszinte legyek, nem értem, hogy Szergej úr hogy engedheti meg, hogy egy ilyen trampli köszöntse a vendégeket.
  • Beszélek a fejével.
  • Hálás lennék kisasszony! Küldöm a pincérjüket!
  • Köszönjük.
  • Ha bármi kérésük lenne.
  • Úgy látom van így is elég dolga, mi megleszünk. – egy pillanatra meglazultak a ráncok a homlokán, hogy legalább velünk nem kell bajlódnia, majd tovább robogott tőle szokatlan módon.
  • Mehettünk volna valami nyugisabb helyre. – szólalt meg Iván.
  • A városban itt a legjobb a kaja, és egyébként is Laurának meg kell ismernie a helyeket, ahová járok.
  • Értem Madame.
  • Csak, hogy jó napod legyen, választhatsz desszertet is!
  • Az étlapról? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.
  • Te malac…

Az ebéd kedélyesen telt, az új menü valóban megmagyarázta a tömeget, ami azért legyünk őszinték kifejezetten zavart, hiszen csendesebb környezetre vágytam. Úgy tűnik, már a giccs sem képes távol tartani a nyárspolgárokat. Miután Iván elmajszolta a desszertjét és lenyeltem az utolsó korty kávét összecihelődtünk. Távozóban már tudomást sem vettünk a lánykáról. A kúriába menet megálltunk az üzletnél, hogy elhozzuk a holmikat, amin még igazítani kellett egy kicsit. Laura ragyogott, elmondhatatlanul boldognak tűnt, nem is lépett, szökellt, helyenként, mintha lebegett volna. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű boldoggá tenni.

A házba visszaérve már kitakarították a szobáját és átvitték azt a csekély mennyiségű holmit, amit a magáénak tudhatott. Magára hagytam, hogy nyugodtan be tudjon rendezkedni. Elvágódtam az ágyamon és néhány percnyi plafon bámulás után rájöttem, hogy beszélnem kell Szergejjel.

Georgie: Helló Drágám! Át tudsz ma jönni egy fél órára?
Szergej: Nagyon zanzás a napom, nem ígérem, de megpróbállak bepréselni, de lehet, hogy csak éjszaka érek oda.
Georgie: Nem baj, ébren leszek.
Szergej: Írok, ha indultam.
Georgie: Juhhú!

Azt hiszem jobb lesz ez személyesen. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mi az, amit rá akarok bízni Laurára, a ruháimon kívül. Elmosolyodtam a gondolattól.