Bordélyház

#39

Az ebéd végeztével a folyosón elcsíptem Laurát, megkértem, hogy küldje Ivánt a szobámba. Egy falatnyi bugyiban böngésztem a ruhákat a gardróbban mikor koppintott kettőt az ajtón.

  • Gyere be! – kiáltottam ki.
  • Madame?
  • Ülj le, egy pillanat.
  • Inkább állok, ha nem gond.
  • Ahogy akarod. – a tükörre pillantva láttam, hogy engem néz, nem zavartattam magam, tovább böngésztem a melltartók között.
  • Mit tehetek önért?
  • Kellene egy fuvar.
  • Hová megyünk?
  • A dokihoz, mert tudtommal még nem jelentkezett.
  • Ez így van Madame. – közben megigazítottam a harisnyám, hogy a megfelelő helyen húzódjon a csík. Lekaptam az egyik vállfáról egy csónaknyakú feszes ruhát, belebújtam.
  • Gyere és segíts! – megállt a küszöbön, háttal álltam neki és megpaskoltam a vállam. Igyekezett nem hozzám érni, amíg felhúzta a cipzárt. Beleléptem az egyik cipőmbe, majd lovagiasan nyújtotta a kezét, hogy beleszerencsétlenkedjem magam a másikba is. Lesimítottam a gyűrődéseket és alaposan végigmértem magam.
  • Ha megengedi, csinos ruha.
  • Köszönöm. Indulhatunk?
  • Igen. Ki jöjjön még?
  • Félsz egyedül?
  • Nem Madame.
  • Akkor ketten megyünk.
  • De…
  • Oleget majd én elrendezem, ha hepciáskodna. Vagy nem ez lett volna az aggály?
  • De, igen. Ez lett volna.
  • Tudom, hogy pletykásak vagytok, mint a vénasszonyok, főleg a személyzeti folyosókon terjednek villámgyorsan a hírek, de ha én úgy döntök, hogy ma te leszel a sofőröm, akkor ahhoz senkinek kurvára semmi köze! Világos?
  • Igen Madame. Az.
  • Akkor induljunk, mert nem érek rá egész nap.

A várószoba apró volt, rendezett, funkcionális. A függönyök redői között tompán szűrődött be az éles délutáni fény. Néhány magazin hevert az asztalkán. Iván az ajtó mellett álldogált, mint egy rossz teremőr. Elrévedtem a fényben szálló porszemek látványában. Csendes mormolás hallatszott ki a másik helyiségből, majd némi szöszmötölés és nyílt az ajtó. Iván elállt az útból, hogy a beteg sebes léptekkel távozhasson. A doki arcán meglepetés, mikor meglátta a kísérőmet.

  • Nem számítottam önre. – állt meg a küszöbön.
  • Rágyújthatok?
  • Az irodámban, kérem fáradjon be.
  • Rosszkor jöttem? – kérdeztem, miközben cigarettával a kezemben a hatalmas könyvespolcot böngésztem.
  • Van most néhány percem, amíg megérkezik a következő páciens.
  • Nagyszerű. Átolvasta a szerződést?
  • Igen.
  • És?
  • A kitételek nem nyerték el a tetszésem.
  • Értem. Iván, végeztünk! – szóltam az ajtó felé indulva.
  • Várjon! – megálltam és felé fordultam. Összecsukta a naplóját, kivette alóla a szerződést, aláírta, majd felém nyújtotta a tollat. Átfutottam rajta, hogy történt-e változás benne, de nem, a doki nem írta át. Szignáltam.
  • Küldjön egy naptárat, hogy a lányaim be tudjanak jelentkezni, biztosítok önnek egy külön szobát a munkához.
  • Azt reméltem hogy…
  • Nem, a lányok a kúriában maradnak.
  • Kemény tárgyaló.
  • Az élet kemény Doktor úr. – a szerződést a táskámba csúsztattam, majd felé nyújtottam a kezem. – Örvendtem.

A kézfogással végképp megpecsételődött a szerződésünk. Sarkon fordultam és kivonultam a rendelőből Ivánnal a nyomomban. Nem volt kedvem még visszamenni a kúriába, így megkértem a sofőrömet, hogy vigyen el az ékszerészhez és várjon meg a kocsiban, persze húzta a száját, de tudta, hogy ott nem lesz bajom, a zsiliprendszer kellő védelmet nyújt. Megrendeltem egy pár mandzsetta gombot és egy nyakkendő tűt. Hazafelé még mindig azon morfondíroztam, hogy mit kezdjek a pendriveal.