Bordélyház

#31

A telefon hosszan búgott, ahogy kihangosítva az asztalon hevert. Mi a fenének neki telefon, ha soha nem képes arra, hogy felvegye. Hangposta. Remek, még jó, hogy sürgős lenne. Próbáljuk újra, hátha épp nem embereket bántalmaz. Újrahív, igen. újabb A hang, hosszan, túl hosszan, majd egyszer csak álmos hangon megszólalt a túlvégen.

  • Baj van? – nyekergett bele Szergej a telefonba.
  • Nincs, felébresztettelek?
  • Igen, de nem baj. Mondd, mit szeretnél.
  • Van nekem ügyvédem? – hosszú csend.
  • Van, de miért kell?
  • Kell egy szerződés délutánra, a dokinak.
  • Milyen dokinak?
  • A pszichológusnak, aki a lányokat fogja kezelni.
  • Biztos, hogy jó ötlet ez?
  • Meglátjuk.
  • Te tudod.
  • Szóval, hogy érem el az ügyvédet?
  • Elintézem, egyébként is ideje felkelnem. Kettőre legyél a Borgiában, addigra őt is odarendelem.
  • Magadat is?
  • Nem, más dolgom van, talán majd máskor húgi.
  • Köszönöm!
  • Szívesen.

A telefon szétkapcsolt. Ha nem kérdezek, akkor nem kell hazudnia – nyugtáztam magamban a gondolatot. Felhörpintettem a maradék hideg kávém és az alagsor felé vettem az irányt. Kellemes, halk férfi duruzsolás hallatszott ki a biztonságiak szobájából, lehet tanultak a korábbi letolásokból és kellő figyelemmel kísértek az épületben. A kilincsért nyúltam, mikor Tomi szélesre tárta előttem az ajtót, és falkában mondták: Madame.

  • Jó reggelt fiúk! – némi szemforgatás, hiszen a reggel már rég mögöttünk volt.
  • Mit tehetünk önért?
  • Egyrészt kellene egy fuvar, kettőre a Borgiában kell lennem és nincs kedvem kiszökni a kaszárnyából. – visszafogott félmosolyok – Másrészt Ivánt keresem.
  • Iván a bejáratnál van. Egyedül megy a Borgiába, vagy megy önnel valaki?
  • Egyedül, úgyhogy semmi feltűnés, csak egy autó és kevés géppityu. – elvigyorodtak – Persze, ha ez így az uraknak is megfelel! – tettem hozzá, hogy érezhessék, hogy törődöm velük.
  • Természetesen Madame, megfelel. Köszönjük, hogy előre jelezte. – válaszolt Tomi.
  • Nagyszerű!

Ezzel sarkon fordultam, és a bejárathoz indultam. Halványan elhalt mögöttem, a kérdés, hogy idehívják-e Ivánt. A nap sugarai nyaldosták a a kőlépcsőket, az oroszlánok szigorú árnyékot vetettek, Iván az egyik hátán ült, élvezte a napot. Finom illatos szellő érkezett a kert felől, meglebbentette a köntösöm, ahogy kiléptem a fényre.

  • Madame!
  • Csodás napunk van.
  • Valóban. – jött a rövid válasz. Oleg a lépcső aljában álldogált, leültem a másik kőoroszlán hátára, és keresztbe vetettem a lábaim.
  • Kaphatok egy cigarettát?
  • Persze! – ekkor mindketten felém léptek, és már kínáltak is. Iván dobozából húztam ki egy szálat. Finoman megérintettem a kezét, miközben tüzet adott.
  • Köszönöm. Milyen a nap srácok?
  • Eddig nyugodt. – válaszolta Iván.
  • Miért nem öltöztél még fel? – szegezte nekem a kérdést Oleg.
  • Ez egy kupleráj.
  • Egy elit férfi klub. – sziszegte.
  • Oh, tényleg. A doktor nem okozott gondot?
  • Nem, beült a kocsiba és elhajtott.
  • Helyes. Apropó, – néztem Ivánra – meg akartam köszönni, hogy ágyba bújtattál az éjjel. – Oleg halántékán megjelentek a vérerek.
  • Nem hagyhattam a fotelben fedetlen testtel reggelig. Szerencse, hogy ilyen mélyen alszik.
  • Pokolian. Beszéltem is?
  • Valamit motyogott, de nem igazán tudtam kivenni, így csak lefektettem és betakartam.
  • Jó tudni, hogy ilyen gondoskodó embereim vannak. – Lemásztam az oroszlán hátáról és közel léptem Ivánhoz, a tenyerem az arcára tettem, hogy a másik orcájára puszit tudjak nyomni. Egészen elvörösödött. – Köszönöm, még egyszer. Fél kettőre álljon elő a kocsi! – szóltam vissza a vállam fölött.

Mire kimásztam a fürdőkádból a szettem már az ágyon hevert. Csodás fekete nadrágkosztüm, hófehér finom esésű ing, a kedvenc vörös talpú tűsarkú topánkám, a hozzá passzló táska és öv, és persze a izgalmas fehérneműk. Laura a fésülködő asztal mellett állt és várta, hogy csodát tehessen. A sebeim már sárgába hajlottak, úgyhogy kisebb kihívás volt eltüntetni őket. Egy csepp parfüm és már indulhattam is. Laura elégedett volt a munkájával én a választásával, így egy kacér mosollyal köszöntünk el egymástól. Monába botlottam a folyosón.

  • Dögös vagy! Randi?
  • Üzleti ebéd.
  • Ebben a ruciban? – széles mosoly úszott végig az arcomon. – Kapd el a pasit!
  • Meglesz!

Elismerő pillantások kereszttüzében ültem a kocsiba. Iván a sofőr, Oleg mellette terpeszkedett. Mögöttünk még egy autó, amit indokolatlannak éreztem, de a városba érve elhagytak bennünket. Más dolguk van, kis kíséretet kértél csak. – jegyezte meg Oleg rideg hangon. Az épület mögötti sikátorban álltunk meg. A fiúk úgy fogtak közre, mintha minimum egy afrikai ország diktátora lennék, akit folyton veszély fenyeget, de nem volt időm leteremteni őket, hogy ezt egy kicsit túlgondolták. A konyhában épp, hogy oda tudtam inteni a séfnek, már mentünk is tovább. A szokásos asztalom helyett, a külön teremhez mentünk. Ajtó kitár és már be is csukták mögöttem. Az egész rendkívül szürreális volt. Igor, a főpincér alám segítette a széket és már az orrom elé is tette a vodkám rengeteg jéggel.

  • A vendége még a bárban tartózkodik, ha megengedi, akkor behívom.
  • Persze Igor, kérem tegyen így.

Ahogy elhviharzott még szürreálisabb volt az egész. Ott ültem Szergej éttermének elszeparált részében egyedül és vártam, valami ügyvédet, akiről fogalmam sincs, hogy ki lehet, mert én kis balga elfelejtettem megkérdezni a bátyám. Kezdtem magam kifejezetten kellemetlenül, már-már zavarban érezni, mikor a hátam mögött újra nyílt az ajtó és ismerős hang szólalt meg:

  • Helló G!