Bordélyház

#30

Oleg előbb elmosolyodott, majd látta rajtam, hogy egészen komolyan gondoltam. Zavarba jött és esetlenül kapkodta össze a szétszórt ruháit. Sebtében felöltözött, az ingét félre gombolta. Így mégsem távozhat, fordult meg a fejemben. Belebújtam a köntösbe, amit Laura gondosan az ágy végére terített, összehúztam a finom selymet a felhevült bőrömön. Megálltam előtte, hogy újra gomboljam az ingét, a remegve babráló kezek ökölbe szorultak, talán így akarta leplezni a zavart, amit én keltettem benne. Bájos volt, bizonytalan, sebezhető. Megigazítottam a gallérját, majd kihúzta magát, betűrte a textilt a nadrágjába.

  • Köszönöm. – mondta szinte suttogva.
  • Szívesen. – válaszoltam gyöngéden.
  • Most… – a szájára tettem a mutató ujjam, hogy ne folytassa.
  • Nem tudom mi lesz. Ideje, hogy aludni menj.

Tétovázott néhány pillanatig, majd felmarkolta a zakóját és kilépett a szobámból. Nem tudtam aludni, forgolódni sem volt kedvem, így inkább lebotorkáltam a szűk folyosón a könyvtárba. A pánikszobában rápillantottam a monitorokra, mindent csendes volt, álmos, békés. A terasz ajtóhoz vonszoltam az egyik fotelt, majd belemásztam, a fel-fel izzó cigaretta narancs fénye világította meg az arcom. Az egyik marcona férfi felfigyelt az izzásra, így közelebb jött, hogy ellenőrizze a teraszt. Meglátott, felismert, köszönt és tovább állt. Hálás voltam. Nem volt kedvem magyarázkodni, hogy miért ülök itt az éjszaka közepén, nem mintha bármit is meg kellene magyaráznom. Az ingaóra monoton kattogása egészen megnyugtatott, mint egy hipnotikus álom, elaludtam.

Délelőtt a kanapén ébredtem, betakarva, merev nyakkal, kócosan és még fáradtabban, mint mielőtt elaludtam. Az ajtó nyílt, majd újra kattant a zár nyelve. A függönyök finoman libbentek egyet. Sebes léptek a folyosón, az ajtó ismét kitárult.

  • Jó reggelt Madame! – viharzott be Laura.
  • Jó reggelt. – mondtam rekedt hangon. – Mennyi az idő?
  • 11 múlt néhány perce. Kávét?
  • Kérek. Hogy kerültem a kanapéra?
  • Az egyik őr látta, hogy elaludt a fotelben, gondolta mégiscsak kényelmesebb lenne a kanapé, így utólagos engedélyével áthozta.
  • Milyen figyelmes. Melyikük volt?
  • Azt hiszem Iván. Ő elég bátor hozzá, hogy önhöz érjen. – Laurára néztem vélhetőleg szúrós tekintettel – Bocsásson meg Madame, nem úgy gondoltam. Hozhatok még valamit?
  • Nem kérek semmit, köszönöm.
  • Egy úr keresi, már egy ideje a szalonban vár önre.
  • Ki lenne az?
  • Valami doktor.
  • Már csak ez hiányzott. Mióta van itt?
  • Bő egy órája.
  • Akkor engedjük be.
  • Ha megengedi, akkor előtte egy kicsit megigazítanám a haját. – és már mögöttem is termett, gyors, ügyes mozdulatokkal elrendezte a kócos tincseim. – Így máris jobb. – elém tartotta a tálcát, hogy magam is ellenőrizhessem.
  • Hozz még kávét és még egy csészét, majd jöhet a doktor is.
  • Igen Madame.

A kávé forró volt és keserű, mint én az éjjel. Épp ezen méláztam, mikor a doktor belépett az ajtón, egy kissé meghökkent az öltözetem láttán, de a pillanat tört része alatt visszanyerte a lélekjelenlétét. Ez mégis csak egy kupleráj. Hellyel kínáltam, töltöttem neki is egy csészével és vártam, hogy mit is akarhat tőlem.

  • Mit tehetek önért?
  • Gondolom olvasta a hírt a tegnapi újságban.
  • Igen.
  • Hoztam önnek valamit. – kérdőn néztem rá – A ma reggeli postával kaptam meg én is. – előhúzott egy borítékot a zakója zsebéből, majd felém nyújtotta. Egyetlen árva M betű volt csak rajta. Bontatlanul az asztalra tettem.
  • Ön olvasta?
  • Dehogy. – felemeltem a borítékot, alaposan megszemléltem, hogy biztosan nem nyitották ki, majd az öngyújtómért nyúltam. – Nem akarja előbb elolvasni?
  • Mire lenne az jó?
  • Biztos fontos mondandója volt, ha írt önnek és engem jelölt ki a futárjának.
  • Ha fontos lett volna, akkor személyesen mondja el és kerüli a teátrális megoldást, hogy önt is belekeveri. Nem gondolja? – miközben elgondolkodott a hallottakon meggyújtottam a boríték sarkát. Az ujjbegyeim közé szorítva addig-addig forgattam még a lángok már több, mint a felét felemésztették, ekkor a nagy kristály hamutartóba ejtettem, hogy végig éghessen. – Most, hogy ezt letudtuk beszéljünk az üzletről.
  • Miféle üzletről?
  • Felkínálta a szolgálatait, hosszú mérlegelés után úgy döntöttem, hogy alkalmazom önt. – kérdőn pillantott rám – A hölgyekkel kell foglalkoznia, és utána nekem jelent, hogy ki milyen állapotban van.
  • Azt nem tehetem! – csattant fel.
  • Nem vállalja a munkát?
  • Nem jelentek önnek!
  • Oh, dehogy nem. Tudom, hogy ez a szakmáját tekintve aggályos, de mint tudja, a mi szakmánk is az. Úgyhogy tudnom kell, hogy mennyi terhet viselnek el a lányaim. Ma délután az egyik emberem átviszi önnek a ház ajánlatát. Ha döntött, akkor keressen fel, de ne tartson sokáig. – ezzel felálltam és felé nyújtottam a kezem – Örültem. Az őr az ajtóban majd elkíséri a kocsijához.