Bordélyház

#23

Reggel sokkal korábban vetett ki az ágy magából, mint azt terveztem. Hiába minden erőlködés, nem tudtam visszaaludni, így jobb híján elcsentem egy adag kávét a konyhából és beültem a pánikszobába bambulni a monitorokat, bár soha nem rajongtam a reality show-kért, mégis lekötött, ahogy jöttek mentek az emberek a kúriában. Az idillt a parketta recsegése törte meg, így váltottam a képen. Szergej sertepertélt a könyvtárban helyet keresve magának a temérdek holmi között, de nem sok választás lévén leült az íróasztalhoz. Kíváncsian vártam, hogy mihez kezd magával, de azon kívül, hogy feltette a lábát az asztalra és a telefonján pötyögött semmi más nem történt. Majdnem hanyatt esett a székkel, mikor megszólaltam a háta mögött.

  • Baszki! Csaphatnál valami zajt, a frászt hoztad rám!
  • Mit keresel itt?
  • Hogy-hogy mit keresek itt? – szúrósan pillantottam rá – A múlt héten megbeszéltünk egy ebédet.
  • A múlt héten azt beszéltük meg, hogy keresel egy esetleges ebéd kapcsán.
  • Még mindig neheztelsz?
  • Igen. Egy üveg jó Ginem bánja a múltkori kis kicsapongásodat, Oleg orráról nem is beszélve.
  • Olcsón megúsztad, az Oleg dolgot ne firtassuk, és egyébként is alaposan kárpótoltad magad – mondta, miközben a tekintetét végigfuttatta a holmikon -, mikor indul a csődeljárás?
  • Ezeket nem én vettem. Ajándék.
  • Ki a fenek költ ennyit egy…
  • Kurvára? – vágtam közbe.
  • A húgomra.
  • Szép mentés. A Rózsa Lovag.
  • Van neki rendes neve is?
  • Van.
  • De nem árulod el.
  • Nem hiszem, hogy kell. Emlékezz. Ha mégsem menne úgyis szemmel tartasz.
  • Ne tegyük fel újra azt a lemezt. Kössünk végre fegyverszünetet!
  • Korán van még az ebédhez, miért jöttél valójában?
  • Gondoltam eltöltenél velem egy kis időt. – ezen magam is meghökkentem. – Hiányzol te kis hülye! Üres nélküled a villa.
  • Akkor költözzek haza?
  • Akár.
  • Tudod, hogy nem hagyhatom itt a házat, ez egy non-stop hivatás.
  • De azért egy két napot velem tölthetnél.
  • Ez fura.
  • Mármint?
  • Inkább hagyjuk, ma úgy döntöttem, hogy kedves leszek veled.
  • Oh, milyen nagylelkű vagy ma reggel.
  • Ne feszítsd túl a húrt!
  • Megölelsz végre?

A két hatalmas kitárt kar közé léptem, ami úgy zárult rám, mintha a világ legbiztonságosabb helyén lennék, az arcom a mellkasára döntöttem, miközben igyekeztem átérni a széles hátát. Magamba szívtam az illatát, lehunytam a szemem. Otthon érzésem volt, ami legyünk őszinték, már nagyon hiányzott, jobban, mint a villa és a megszokott gondtalan hétköznapok. Belepuszilt a hajamba és így maradtunk végtelenül hosszú percekig.

  • Szeretem, mikor nem utálsz.
  • Ezzel nem vagy egyedül, motyogtam a mellkasába.
  • Gyakrabban kellene ezt csinálnunk.
  • Akarsz beszélni róla?
  • Miről?
  • Hogy ez most mi és mekkora a baj, ami mögötte van?
  • Nincs baj.
  • Tudod, hogy ezt nem veszem be. Mindig akkor ölelkezünk, mikor valami gond támad és egy időre el kell tűnnöd a szemek elől.
  • Csak úgy simán nem ölelhetlek meg?
  • De, de nem szoktál.
  • Ritka kötekedő egy spiné vagy te.
  • Tudom, de többek között ezért szeretsz. – még szorosabban magához húzott.
  • Többek között. – suttogta. – Hol akarsz ebédelni?
  • A villában?
  • Rendben, akkor ott eszünk. Átöltözöl, vagy pizsiben akarsz jönni?
  • Pizsiben. – tudtam, hogy elmosolyodik.
  • Meg fogsz valaha komolyodni?
  • Melletted soha.
  • Na szedd össze magad!
  • Sietünk?
  • Nem, csak időhöz vagyok kötve.
  • Mint mindig. – mondtam, miközben kibontakoztam az ölelésből. – Pár perc és mehetünk, addig ne csinálj kupit!
  • Ez már egy kupi!
  • Nagyon vicces vagy, mondhatom. – válaszoltam mímelt felháborodással.

A konvoj közepén ültünk a hátsó ülésen. Egész úton csendben volt, úgy fogta a kezem, mint kölyök korunkban. Nem igazán tudtam mire vélni, ezt a túláradó szentimentalizmust, de az biztos volt, hogyha rákérdezek, akkor kitérő választ fogok kapni. Tudtam, hogy ez nem bizalmatlanság, inkább csak amiről nem tudok, amiatt nem kell aggódnom fura védelmi mechanizmusa.

Rendeltünk egy rakás kaját a villába, majd mindent az asztalra halmoztunk az étkezőben és közel a rosszulléthez úgy döntöttünk, hogy még henyélünk egy kicsit.

  • Ki ez a Rózsa Lovag?
  • Az, akiről te is meséltél és nem mellékesen akivel a régi Madame össze akart töretni.
  • Apropó, vele mi lett?
  • Ezt én akartam tőled kérdezni.
  • Fogalmam sincs. – mondta kacsintva.
  • Ezekről a borzalmas tesztekről már igazán leszokhatnál.
  • Tudod kincsem, az éberség.
  • Tudom.
  • Mona?
  • Megbékélt, de nagyon össze van törve.
  • Miattam?
  • Miattad, Zsolt miatt és azért legyünk őszinték, az ő kurva életük keményebb, mint az enyém valaha is lesz.
  • Gondolod?
  • Tudom, én mondhatok nemet, ők nem.
  • Ahogy látom a mérleget inkább csak igent nem mondasz senkinek.
  • Mire gondolsz?
  • Mióta a tiéd a kúria mennyi kuncsaftod volt?
  • Várj, gondolkodnom kell.
  • Lassan számolsz.
  • Egy. – nyögtem ki végül.
  • Egyszer.
  • Igen. És Oleg.
  • Oleg nem fizetett.
  • Tény, de élvezetes volt.
  • Ezt nem akarom tudni! – megfeszült.
  • Miért akkora katasztrófa, hogy lefeküdtem vele?
  • Mert alkalmazottakkal nem bújunk ágyba! – megemelte a hangját.
  • Jó, higgadj le! Nem akarok ma vitatkozni.
  • Apropó, hol a fenében van Oleg?
  • A vidéki házban várja, hogy felszívódjanak a mokkái. Nem jelentette be?
  • Nem.
  • Hm. Ez érdekes, azt hittem szól neked
  • Kellett volna. – az órára pillantott és fészkelődni kezdett.
  • Legalább hazaviszel?
  • Igen, az még belefér.
  • Utállak.
  • Én jobban. – mondta szelíden, miközben puszikat nyomott a homlokomra.

Újabb hosszú csendbe burkoltuk magunkat a visszaúton. Mielőtt kiszálltam a kocsiból hozzábújtam, a fülébe súgtam: Nem akarlak elveszíteni. Nem fogsz – válaszolta, de fejben már máshol járt. Megvártam még eltűnik a kocsija a kapun túl a fák között.