Bordélyház

#22

A futárok szinte egymásnak adták a kilincset, persze, ha eljutottak volna a kilincsig és nem akadnak fent a marcona férfiak hálójában, akik 9 óra körül már röhögve irkálták alá különböző neveken az átvételi íveket, vagy rajzolták be a nevüket a különböző szerkentyűbe. Épp azon morfondíroztak, hogy láncba állnak és úgy adogatják egymásnak a kapott holmikat, mikor a kávémmal a bejárathoz értem. Egy kisebb halom gyűlt össze mellettük, a kérdő pillantásomat azonnal, szinte kórusban megválaszolták: Nem, nem vadásztuk le a Mikulást. Elmosolyodtam és a könyvtárba mentem, mögöttem Iván egyensúlyozott a dobozokkal.

  • Tedd csak az aszt…
  • Oda már nem fér Madame, ha csak nem az íróasztalra.
  • Mi a fene folyik itt?
  • Reggel óta jönnek, azt gondoltuk ön rendelte.
  • Pedig nem. Tedd le, ahová csak tudod, akár a földre is.
  • Ott jó lesz?
  • Igen.
  • A futárok mondtak valamit?
  • Csak, hogy expressz ki kellett hozniuk, kövér borravalót kaptak.
  • Kérem a késed! – és már ki is csúszott a penge a rugós bicskából, megfogta a pengéjét és felém nyújtotta. – Köszönöm. Feladó sehol. Hm…
  • Nem lehet, hogy Szergej, vagy Oleg?
  • Nem hiszem. Egyikükre sem jellemző. – mondtam, miközben végighasítottam a dobozokon a ragasztást.
  • Szeretné, hogy én nyissam ki inkább őket? Hátha…
  • Kétlem, hogy valaki pokolgépet küldene nekem, ha mégis, akkor örülök, hogy megismertelek! – vigyorogtam rá. Elmosolyodott.
  • Segítek kivenni.

Miközben én bontogattam, ő egy halomba hordta a feleslegessé vált csomagoló anyagot, és pakolta elém az újabb és újabb csomagokat. Még egy karácsony sem ennyire bizarr, mint ez a délelőtt, állapítottam meg magamban. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, parfümök, édesség, ruhák, két-három bunda, rengeteg fehérnemű, fűzők, harisnyák, tömérdek táska és cipő, felnőtt játékok, maszkok, és egy gyönyörűen megmunkált lovaglópálca. Majd jöttek az ékszerek, órák, egy egész vagyon. A szobát beborították a dobozokban a kapott holmik. Iván egyre értetlenebbül állt:

  • Ki az az őrölt, aki ennyi pénzt áldoz egy kurvára? – amint elhagyták a szavak a száját érezte, hogy ezt nem így kellett volna. – Elnézést Madame, nem így gondoltam! – Felpillantottam rá és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsen a padlóról. Igyekezett nagyon finoman felemelni.
  • Köszönöm. Nos, hogy válaszoljak a kérdésedre, a Rózsa Lovagra tippelnék és maradjon köztünk, egy kurva nem sértődik meg azon, ha így is nevezik. – egészen elakadt a lélegzete. – Persze jobban szeretjük, ha nevünkön szólítanak, mint a feleségeiket, és csak a hátunk mögött neveznek kurvának, pont mint a feleségüket. Úgyhogy, ha lehet mellőzzük a szakmai megszólítást!
  • Igen Madame, elnézést kérek.
  • Szerinted mit kezdjünk ezzel a rengeteg kacattal?
  • Fogalmam sincs.
  • Szónoki kérdés volt. Mennyi az idő?
  • 7 óra múlt.
  • Akkor ideje készülődnöm, kérlek szólj Laurának, hogy rendezze össze a holmikat, ő érteni fogja, ha érkezik még valami, akkor bontsátok ki és tegyétek a többi közé!
  • Rendben Madame.
  • Még valami, a lovagló pálcát vigye fel valaki a szobámba.
  • Melyikbe Madame?
  • A “dolgozó” szobámba. – mutatva az idéző jeleket.
  • Intézem.
  • 8-kor kezdünk, mint mindig. Mindenki legyen a helyén.
  • Természetesen.

Mire visszaértem a könyvtárba minden katonás rendben volt, Laura egy zseni, az ujjaim végigfuttattam a finom kelmén, majd meghallottam Iván lépteit, újabb dobozokat cipelt. Épp derekasan szentségelt, mikor meglátta, hogy a szobában vagyok. “Ennek sosem lesz vége?” tette fel a kérdést. Rámosolyogtam, megérintettem a karját, majd kiléptem a folyosóra. A hölgyek kopácsoltak a szalon felé. Mindenki elfoglalta a szokott helyét, és megmerevedett, mint egy festmény. Az ajtók pontban nyolckor kitárultak és a szokásos korán érkezők beözönlöttek, mint egy begyakorolt színdarab. Épp a szokásos köröm végére értem, mikor megpillantottam a Rózsa Lovagot. A pillantása csalódott volt.

  • Madame, ön káprázatos, mint mindig, de úgy látom, hogy nem tetszettek az ajándékaim.
  • Oh, tehát te akadályoztad, hogy ma bárki hozzájusson a holmijához.
  • Ezt nem értem.
  • Szerintem a város összes futára a ház és az épp aktuális üzlet között ingázott.
  • Lehetséges.
  • Biztos vagyok benne.
  • Ma felkísérhetlek a szobádba?
  • Nem. – mondtam szenvtelenül.
  • De miért nem? – kérdezett vissza makacs arccal.
  • Nem hiszem, hogy ezt a kérdést meg kell válaszolnom. Örültem.

Ezzel sarkon fordultam és a privát terembe mentem, ahová neki nem volt bejárása. Az egyik biztonsági néhány perccel később félrevont, hogy megkérdezze, hogy mi tévők legyenek a Rózsa Lovaggal, mert lecövekelt az ajtó előtt és hiába kérték szépen nem hajlandó visszatérni a szalonba. Maradjon, és álldogáljon, még kedve tartja. A játék lassú volt, kis tétek cseréltek csak gazdát, a szivarfüst lassan ködbe borította a helyiséget. Mint egy bűn barlang. Fél 3 körül járt az idő, mikor az utolsó parti lecsengett, nagyjából mindenki a pénzénél maradt, de ideje volt nyugovóra térniük, így egy-egy kézcsók kíséretében megköszönték az estét és távoztak. A Rózsa Lovag még mindig az ajtóban állt, mint egy megingathatatlan Gránit tömb. Ügyet sem vetettem rá, miközben elsétáltam mellette. Makacskodott még néhány percig, majd hagyta, hogy a biztonságiak őt is kikísérjék az autójáig.

  • Kitartó egy majom. – szólalt meg Iván a könyvtár ajtajában.
  • A csomagokra gondolsz?
  • Nem, nem arra a hegynyi vacakra, ami még érkezett, a kis magán műsorára az ajtó előtt.
  • Ilyen, mikor a méregzsák minden dühe ellenére meghajlik a kurva kezei között.
  • Nem tart attól, hogy ettől csak még dühösebb lesz?
  • Tudom, hogy az lesz.
  • És, ha esetleg kezet emel önre?
  • Akkor elássátok valahol.
  • Ez is egy opció, de…
  • Csak bolondozom, természetesen nem teszünk kárt benne. Ideje lenne egy kicsit pihenni, nem gondolod?
  • De Madame, hosszú nap volt. Jó éjt.
  • Jó éjt.