Bordélyház

#11

Elsőként érkeztünk az étkezőbe, a hölgyek lassan szállingóztak, a csacsi csevegés azonnal a torkukon akadt, mikor megláttak az asztalfő székén támaszkodni. Oleg lelkesen legeltette rajtuk a szemeit, még finoman rá nem léptem a lábujjára, akkor felvette a szigorú tartását. Megvártam még mindenki megérkezik kávét, teát tölt és elhallgat. Madame Julia is befutott szokás szerint utoljára, majd megtorpant az ajtóban.

  • Kérlek, foglalj helyet Julia. – a hölgyek mind rászegezték a pillantásuk, hiszen ők nem tegezhették a Madame-ot.
  • Köszönöm. – mondta félszegen, majd leült az asztal másik végére.
  • Jó reggelt Hölgyeim! – rám néztek, de nem érkezett válasz. – Ideje, hogy bemutatkozzam! – folytattam – Georgina vagyok, az új tulajdonos és nem mellesleg az új Madame. Julia úgy döntött, hogy ideje nyugdíjba vonulnia, hiszen oly rég igazgatja már e ház ügyeit, hogy megérdemli a pihenést, természetesen biztosított róla, hogy a zökkenőmentes átállás érdekében még néhány hétig velünk marad, de a tegnap történtek után ettől eltekintek. – Olegre pillantottam, a zakója zsebéből előhúzott egy ékszeres dobozt – Köszönöm. Kedves Julia, ezzel szeretném megköszönni az elmúlt napok “együttműködését”, remélem boldogan emlékszik majd vissza a házra, az élményekre, és a csínytevésekre, amit elkövetett. – Közben az asztal másik végére értem, és átnyújtottam az ajándékot. A Madame félve fogadta el, egy szigorúbb pillantás után kinyitotta a dobozkát, amiben egy gyémántokkal kirakott karkötő lapult. – Minden itt töltött év egy gyémánt. – a lányok felé fordította a dobozt, hogy láthassák. – Még egyszer köszönöm a munkáját, a többit majd az ebéd végeztével megvitatjuk az irodában. Az ön ebédjét egy másik helyiségben szervírozzák. Oleg, kérlek kísérd őt oda!
  • Madame!
  • A lányoktól majd később elbúcsúzhat, megígérem. – Ezzel Oleg finoman a karja alá nyúlt és kivezette az étkezőből. – Na de hölgyeim, nem szeretném, hogy ez a kis bemutatkozás elvegye a jó kedvüket. A minap megkértem a Madameot, hogy kísérje el az ékszerészünket, és válasszon önöknek is ajándékot. Kérem, mindannyian emeljék fel a fedőt a tányérjukról! – és elhallgattam. Elégedett kacagás, a meglepetés hangja, örömujjongások, mintha csak karácsony lenne, lelkesen mutogatták egymásnak a kapott ékszereket, majd ragyogó mosollyal szinte egyszerre köszönték meg. És még mondja nekem azt valaki, hogy nem a gyémánt a lány legjobb barátja. – Ha bárkinek kérdése, kérése, óhaja sóhaja lenne, akkor kérem keressen fel az irodámban, este pedig egy kisebb ünnepséget tartunk, hogy illő módon búcsúztassuk el a Madameot, kérem legyenek csodaszépek! – ezzel elindultam az ajtó felé.
  • Madame Georgina! Nem tart velünk? – megtorpantam.
  • Miért is ne?

Az ebéd alatt a rafináltabbak csevegtek, puhatolóztak, kíváncsiskodtak, hogy hogyan is jutottam hozzá a házhoz, ki vagyok én, és ki az én stricim, ahogy ők fogalmaztak, igyekeztem kellően visszafogottan válaszolni a felmerült kérdésekre. Akadt egy két bizalmatlan hölgy is, amit meg tudtam érteni, így velük elnapoltam az ismerkedés rítusát, hagytam, hogy feldolgozzák a történteket, nem szeretek ajtóstól rontani a házba. Az étkezés végére a hangulat oldottá vált, szinte légies volt. Ez persze soha nem jelent jót, de csak félni soha nem éri meg.

Az ebéd végeztével visszavonultam a pánikszobába, és megnéztem, hogy miről is folyik a diskurzus a lányok emeletén. Volt, aki lázadni akart, volt aki örült a váltásnak, és bizakodott, de persze az intrika úgy töltötte ki a teret, mint a szén-dioxid a boros pincét.

A hölgyeket szemmel tartva nem volt nehéz eldöntenem, hogy ki az, akit magam mellé kell állítanom, hogy valóban zökkenőmentes legyen az átállás. A gyönyörű Mona kezében futottak össze a szálak. Ő kell nekem!